Édesanyám, szeretlek!

Az én anyám a legszebb a világon. Ma már sajnos ritkábban látom, mint szeretném, mint jó volna, de úgy érzem, örömömben és bánatomban is mindig velem van. Ha behúnyom a szemem, s visszagondolok az időben, a legtovább nem is látok, hanem inkább érzek; meleg illata volt sokáig az otthonom. Ő hozta életembe az első szívdobbanást... Egészségesen ért hetvenegyedik életévébe, s látom rajta, hogy már nagyon várja a tavaszt. Amikor többet süt a nap, melegebben simogat a szél. Addig is gyakorolja anyaságát, nagymamaságát: mindig aggódik, és mindig mindent megbocsát. Az én anyámnál nincs jobb a világon.



Három esztendeje ezzel az írásommal indult az első anyák napi pályázatunk. Azóta még jobban érzem, hogy milyen szerencsés vagyok: nekem és öcsémnek él még az édesanyánk. Az idén beérkezett írások jelentős része bánatos, szomorú hangnemű, s újfent bizonyítja azt a régi tanulságot: amikor a miénk valami, gyakran nem tudjuk eléggé megbecsülni, s csak akkor döbbenünk rá az értékére, ha már elveszítettük.

Tényleg minden velük, az édesanyákkal kezdődik. Legtöbbjükben él az az ősidők óta átöröklődött elemi ösztön, hogy a legfontosabb számukra a gyermek. Álmaik netovábbja a kiegyensúlyozott családban szépen nevelődő utód, aki aztán képes megállni a lábán, s bár meglehet messzire sodorja a saját élete, tanulása, munkahelye, szerelme, mindennél nagyobb öröm őt viszontlátni. Mert ugyan egyszer „kiszakadt” belőlük, mégis mindenki másnál jobban a magukénak érzik, életük legvégéig. S bár nagyon különbözőek, ebben nagyon egyformák. Nem lehet ezt eléggé szeretni bennük.

Én is nagyon szeretlek Téged, Édesanyám!