Idehaza üldözzük a jövőt, Indiában mindenki a jelenben él

– Kipurgálja az embert – indokolta a kaposvári fotós, Klencsár Gábor, miért is utazott hét év után ismét Indiába. – Egy különleges világ, ahol néhány nap után kizökken az európai életritmusból, ellazul, egyfajta relaxációs állapotba kerül. Ebben a tekintetben India különbözik a Távol-Kelettől, olyan, mintha metafizikai alapokon működne. Egy materiális európai világból érkezőnek ez elképesztő.

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Klencsár Gábor a Tadzs Mahal előtt
[/caption]

Főleg az ország azon részei, melyet a kaposvári fotós ezúttal felkeresett: 2008-ban jellemzően a himalájai részt járta be, októberben viszont a klasszikus Indiát. Egy magyarországi hindu felekezet szerzetese szervezte az utat, s a vezető ismeretségének köszönhetően a tizenhat fős csoport belekóstolhatott a valódi indiai mindennapokba. A gép ugyan Delhiben landolt velük, ám onnét azonnal Vrindavanba utaztak: a városba, ahol a legenda szerint Krisna gyerekeskedett.



– És kiesik a klasszikus turistaútvonalakból – tette hozzá Klencsár Gábor. – Egy szent város ötezer templommal, akad köztük olyan, ahol száz éve húsz szerzetes él, akik egész nap csak a Hare Krisná!-t éneklik öt–hat fős csoportokban váltva egymást. Mi is egy asramban, vagyis egy szállást is nyújtó kolostorban laktunk, azt ettük és ittuk, mint a szerzetesek. Tányér helyett pálmalevélen kínálták az étel, agyagpohárban az italt. Egy ilyen helyen megszűnik az idő. Idehaza menekül az ember a múlt elől, s üldözi a jövőt, ott viszont mindenki a jelenben él.
Persze egy európainak kell néhány nap az akklimatizálódáshoz, ám ha túlteszi magát a rengeteg szeméten, az utcán kis– és nagydolgukat végző helybélieken – a fotós szerint olyan minden, mint egy élethosszig tartó Sziget-fesztivál... –, s nem akar felülni az első hazafelé tartó repülőgépre, elkezdi áthatni az az óriási szabadság, melyet az öreg kontinensen sohasem fog megtapasztalni.

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Materiális világból a relaxációba
[/caption]

– Néhány nap alatt át lehet venni az életritmust – állította –, s akkor nem érdekli, hogy hat–hét órát késik, vagy éppen kimarad a vonat. Az indiaiak nem idegeskednek, s ami szembetűnő különbség, mindennek tudnak örülni. A Bengáli-öbölben minden hajnalban ezrek várták a napfelkeltét, s az első sugarakat őrjöngő taps és sikoltozás fogadta...
A csoport vonattal járta az országot – a vonalak általában legalább ezer kilométer hosszúak, emiatt sokat késnek –, jellemzően éjjel utaztak, hálófülkékben. Vrindavanból a szomszédos Agrába mentek, ahol megnézték a Tadzs Mahalt, utána Varanasi következett.

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Gangesz
[/caption]

– Ez is szent város a Gangesz mellett – magyarázta –, a halottégetés központja. A folyó itt szinte fekete... A hinduk számára ez a világ legszentebb vize, melyből egyetlen csepp is képes megtisztítani az ember lelkét a bűnöktől, s így megszabadulnak a halál utáni újjászületés gyötrelmeitől. S abban is hisznek, ha a partján hamvasztják el testüket és hamvaikat a vizébe szórják, lelkük végre a Nirvánába jut.
Ezek után a teatermeléséről elhíresült Darjeeling maga lehetett a felüdülés, a városban lerótták tiszteletüket Kőrösi Csoma Sándor sírjánál – a háttérben a Kancsendzöngával, melynek gerincén lelte halálát a hegymászó Erőss Zsolt... –, aztán Mayapur, vagyis a Gangesz–delta következett.
– Ez egy óriási terület, akkora folyóágakkal, hogy a budapesti Duna pataknak tűnne mellettük – folytatta Klencsár Gábor. – Volt olyan széles ág, mint a Balaton. Talán ezért is vette a bátorságot a kaposvári fotós, hogy a Varanasiban tapasztaltak ellenére – s hogy döglött állatokat vitt mellette a víz – megmártózzon a folyóban...

– Két hete, hogy hazajöttem, de nincs semmi bajom – mosolyodott el értetlenkedésünkre. – Az ottaniak is megteszik nap, mint nap, nekem is bele kellett, hogy férjen. Persze azért amikor hazajöttem a családhoz, egy hétig próbáltam valamelyest elkülönülni afféle házi karanténban...
A dzsungelből Puriba vitt a csapat útja: a Bengáli-öböl partján fekvő városban töltötte a legenda szerint „hiányzó éveit” Jézus, ahol a helyi szerzetesek tanították.
– Szűk három hetet töltöttünk kint, de ezalatt is meg lehetett ismerni a helyeik mindennapjait – állította Klencsár Gábor. – Az asramok mellett laktunk családoknál is, melyek úgy élnek, mint száz évvel ezelőtt itthon is a famíliák: több generáció együtt. Az öregek osztják be a pénzt, a fiataloknak sok helyütt még mindig a szülők keresnek párt, méghozzá horoszkóp alapján, s állítják, az ilyen házasságok kilencven százaléka megmarad, míg melyek szerelemből köttetnek, a legtöbb esetben válással végződnek...

[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Nekik Európa furcsa
[/caption]

A kaposvári fotós szerint bár láthatóan sok helyen nagy a szegénység, mégsem éhezik senki. Akinek marad otthon étele, az utcán kínálja a rászorulóknak, s a szerzetesek is rengeteg ételt osztanak. Országos szociális háló helyett a helyi közösség gondoskodik a rászorulókról.
– Szövetségi állami szinten nagyjából semmi sem működik – mondta. – Minden területen más és más a szokás. Voltunk olyan államban, ahol lehetett utazni a vonat vagy a busz tetején, másutt ez tilos. Akadnak olyan helyek, ahol annyian ülhetnek az autóba, amennyien be tudnak préselődni, másutt szigorúan veszik a hivatalos adatot. A legnagyobb gond azonban mindenütt a szemét. Vidéken eddig jellemzően újrahasznosuló-elbomló anyagokat használtak, Vrindavanban például mindenki agyagpohárból ivott, mostanra viszont feltűntek a műanyag poharak és nejlonzacskók, melyeket ugyanúgy eldobálnak, mint a természetes anyagokból készülteket, s emiatt rengeteg a szemét. Ami persze komoly betegségforrás is lehet. De ők megtanultak ezzel együtt élni, s nekik Európa a furcsa. Azt mondják, lélektelen – s nem biztos, hogy nincs igazuk...