Parasztromantika egykori keletnémeteknek

Mivel azonban Somogy szívében nevelkedtünk, már az ajtóból majdnem visszafordulunk, ugyanis az álmatyó motívumokkal körülékesített színes madárkáktól csaknem elmegy az étvágyunk – bár hallgattunk volna a megérzésre...

A parasztromantika bentebb is tombol: a balatonlellei Becsali csárda falait és polcait különböző köcsögök, tányérok, csuprok díszítik, a mennyezetet festett gerenda borítja: mintha a kilencszázas évek fordulóján lennénk a Kiskunság közepén, csak a betyárok és néhány karikás ostorát pattogtató csikós hiányzik.

Helyettük pályafutása javarészén túljutó pincér érkezik, méghozzá a beszédes fajtából. Folyamatosan társalog, ami eleinte kifejezetten hangulatos, később viszont már némileg idegesítő. Persze érthető, hogy éppen nálunk indul be beszélőkéje, hiszen az amúgy hodálynyi étterem kong az ürességtől, azaz vélhetően némi színt lopunk üres óráiba. A sokszor tartalmatlannak tűnő közlésáradatba azért néhány fontos információ is becsúszik, így kiderül, hogy az általunk favorizált egészben sült fogas, valamint szarvassült csak az étlapon létezik. A választék persze így is hatalmas, csak éppen egyszer már elképzeltük a menüt.
Mely természetesen levessel indul: májgombóc-betétes, tárkonyos ragu- és házias hús-változat érkezik, s a látvány igencsak megnyerő. Az első kanál után viszont már hervadtabb a mosoly, a hőfokot ugyan nem érheti kritika, ám a tartalom... A májgombóc bizony mirelitnek tűnik, a ragu édeskés a rengeteg hagymától és kukoricától, míg a zöldségek mindhárom lében egyszerre kemények és ruganyosak – érződik rajtuk, nem idei primőrt főzött a szakács, hanem csak a mélyhűtő ajtaját tárta szélesre.

A tapasztaltakat van idő kivesézni, ugyanis a második fogás – az elsőhöz hasonlóan – meglehetős pauza után érkezik. Pincérünk közben folyamatosan köröttünk sertepertél, lesi kívánságainkat és közben egyfolytában kommentál. Hogy valójában miről beszél, nehéz felidézni, ugyanis egy idő után kicsúszik kezünkből az a bizonyos fonál...
Miután minden várakozás után eljő a cselekvés pillanata, végül megkezdődik a második menet, mely idő előtt véget is ér. Boksznyelven szólva: kiütéssel. S nem az éhes sereglet pusztítja el rekordidő alatt az ételhalmokat, hanem a gyomor adja fel a küzdelmet...

Értékelés

Személyzet (1-10 pont):

Folyamatos beszédkényszer 7

Környezet (1-10 pont):

Álparaszti romantika 4

Étel (1-20 pont):

Iparosmunka 11

A parázskrumplival – a köret kockára vágott sültburgonyát takar, melyre, mint a ház specialitására nagyon büszke volt pincérünk – érkező magyaros szűzérme tocsog az olajban, a fantázianév pedig egyszerű lecsót takar, melyre bő kétmaréknyi nyers lilahagymát szór szakácsunk. Ennek megfelelően az ízek elvesznek, mindenütt csak a hagyma érződik, ennyi erővel egy zsíroskenyeret is kérhettünk volna.

Szintén csak egy íz dominál a rokfortos csirkemellnél is: a hús puha és ehető is lenne, ha a mártásba nem szórtak volna a szükségesnél úgy ötször több sót. Három falat után már ég a nyelv, két óra múlva pedig a vese tiltakozik az elfogyasztott hihetetlen mennyiségű folyadék ellen.
Az utolsó menedék a harcsapaprikás lenne, mely nokedlivel érkezik, s utóbbit nem is érheti kritika. Ipari mennyiségű köretet pakolnak a tányérra, láthatóan olcsóbb, mint a hal. Ami lehet harcsa, lehet bármi más, ugyanis teljesen íztelen és jellegtelen, míg a szaft inkább egy híg levesre emlékeztet. Lehangolva rendeljük a kávét, a két fekete pontosan érkezik, a tejes változat viszont a pincér ízlése szerint meleg tejjel. Kár, hogy rendelésnél megegyeztünk az ellenkezőjében. Bár, ha csak ez lett volna a legnagyobb csalódás...

Folyamatos beszédkényszer 7

Környezet (1-10 pont):

Álparaszti romantika 4

Étel (1-20 pont):

Iparosmunka 11

-->