SONLINE

Megyei gasztronómiai körsétára invitáljuk olvasóinkat: sorozatunkban megpróbáljuk a vendég szemszögéből bemutatni a somogyi éttermeket.

Nézegettük, méricskéltük szinte a kezdetek óta, de valahogyan mindig elhajtottunk mellette. Pedig igencsak érdekes látvány a szentgyörgyi határban, a kis-balatoni nádastól kőhajításnyira a puszta korát idéző épület. Kívülről hangulatos, belépve kissé hodályszerű, ráadásul a fehér és a kék kombinációja idegen és hideg ebben a környezetben – a barna különféle árnyalatai csodát tennének, állapítjuk meg, a pozitív rovatba viszont feljegyezzük, végre nem Miska-kancsók és leharcolt vasvellák, ormótlan vasalók jelentik a díszítést.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Kedves, fiatal pincérhölgy hozza az étlapokat, majd térül-fordul, s máris előttünk vannak az italok: a kiszolgálás gyors, pontos, ráadásul a mentegetőzés is elmarad, az étlapon szereplő fogások melyek nincsenek a konyhán. A felhozatal viszont bőséges, bár ez egyúttal a veszélyt is magában hordozhatná, nem minden összetevő kerül frissen a lábasba, akad, melyeket a mélyhűtőből kotornak elő. Lehet, hogy így van, ám mi nem szembesülünk vele.

Igaz, ettől még nem lesz jobb a kedvünk a levesek után. A magyaros gombleves halovány lenyomata egy valamirevaló gombalének, pedig akad benne jócskán alapanyag. Mégis, valahogyan nem áll össze teljessé, s ugyanez a gond a Vadhajtóra keresztelt vadlevesre is, melyet kakukkfűvel és borókával ajánlanak. Előbbi erősen érezhető, utóbbinak a nyoma is alig, emellett némi gombát, sok húst és rengeteg hagymát rejt az ibrik. A hőfok kiváló, a szeles márciusban már ez is valami. Az első fogás királya a bableves, melynél ugyan kanalaztunk már jobbat, de még mindig erre érkezett a legmeggyőzőbb fejbólintás.

Némiképp lelombozva várjuk a második menetet, s bár a konyhából kilépő pincérhölgy szemre tetszetős tányérokkal egyensúlyoz asztalunk felé, óvatos duhajként visszafogottan lelkesedünk. Az első falatokig. A főételeket ugyanis mintha más készítette volna, a hozzávalókon kívül lélekből is jutott bele elegendő mennyiség: micsoda különbség!

A Somogyi kanászpecsenye művésznév lecsós, gombás, csirkemájas raguval felturbózott karajt takar. A hús vajpuha, a ragu ízében és arányában is telitalálatnak bizonyul, az összetevők harmonikusan simulnak egymásba, sehol egy felesleges ízzönge. Egyszerűbb, de ugyanilyen nagyszerű a kemencés sült karaj, mely kolbásszal, hagymával és füstölt sajttal – Karavánra tippelünk – gazdagon megpakolva, összesütve érkezik. A hús előtte fűszerpácban pihenhetett, melytől kellő alapértelmet nyert, s ezt csak fokozza a füstölt-hagymás hatás.

Fatányéros kerül még az asztalunkra, háromféle, szintén kellő fűszerezésen átesett hússal, melytől még az amúgy jellegtelen csirkemell is feldobódik. A karajt sem érheti kritika, az igazi ízeket azonban a két kis szelet marha szívta magába. A második forduló értékét talán csak a kissé ötlettelen köretkínálat csökkenti, ám az összhatás végül így is pozitív. Utóbbiba, természetesen a lakoma végén elénk tett számlát is beleértjük, melytől senkinek sem nyílna ki a zsebében a bicska.