SONLINE

Megyei gasztronómiai körsétánkban visszatérünk azokba az éttermekbe, amelyekben jót ettünk, vagy ahonnan éhesen távoztunk...

Két év után tértünk vissza Siófok egyik legpatinásabb vendéglőjébe, a Csárdásba. Az újranyitás után az első kuncsaftok egyike voltunk, hiszen csak néhány napja fogadja ismét az éheseket, hosszú téli álmát és tulajdonosváltást követően.

Az újranyitás varázsa: kíváncsi a korábban is be-betérő vendég, hogy mi újult meg, no és hogy mit őriztek meg a régi miliőből. Nos, a Csárdásban még a belépő szőnyeg is ugyanaz, mint sok éve (ugyanaz a kopottas, táncos figurás), ugyanazok a népi motívumokkal díszített lámpák, s nyilván az asztalterítők is ugyanazok, pedig ha mást nem, ezeket legalább kicserélhették volna. Vagy így eredeti a csárdafíling? A zene mindenesetre autentikus: cigánymuzsikára vacsorázhattunk, igaz, csak a hangszórón át húzta a banda, de állítólag hétvégenként élőben is bazseválnak.

Kedvesen kérdezte a pincér: dohányzó, vagy nemdohányzó helyet parancsolunk, de hiába szavaztunk utóbbira, egy lépést kellett csak tennünk az ajtótól, hogy rájöjjünk: inkább a füstre szavazunk, mert azon a részen legalább meleg volt.

A cigifüstöt pedig egy olyan asztaltársaság „szolgáltatta” aláfestésül, mely láthatóan bennfentesként, tehát nem vendégként ücsörgött odabent. Hangos jóestét-kórussal fogadták betoppantunkat; meg is kell becsülniük a vendéget: rajtuk és rajtunk kívül még egy koraelőszezonban „idetévedt” német párt szúrtunk ki az étteremben.

Nem „úszott” tehát a konyha, pincérünk is győzte az iramot, megőrizve mindvégig kedvességét, szolgálatkészségét. Levesre csak özvegységemet sikerült rábeszélnie (a falusi gyümölcslevesben a barack dominált meg a tejszín, kifogás nem érhette érte a szakácsot), a napi ajánlatra is hasztalan hívta föl a figyelmünket, csakazértis az étlapról rendeltünk.

Pedig ez nem is olyan könnyű a Csárdásban, jól láthatóan még előszezoni az igencsak szűk választék. A bélszín meg már (néhány nappal ezelőtti nyitás ide, vagy oda) elfogyott, ezt is készséges felszolgálónk közölte, még mielőtt hittünk volna az étlap minden sorának. A társaságunkban lévő kiskorú természetesen a ketchupos pulykacsíkokból rendelt fél adagot, mely éppen olyan volt, amit elképzelt.

Cigányzenéhez cigánypecsenyét is kértünk: elképzelhetetlenül sok zöldséggel tálalták, nyilván a ház specialitásaként. Csak félmondatnyi apró tüske a szakácsnak: ettünk már jobban átsütött húst is. Még ennyi kivetni valót sem leltünk a konyhafőnök kedvencében, a lapcsánkába tekert sertéspaprikásban; elsőrangúra sikeredett, sőt, az uborkasaláta is kiállta kényes ízlésünket.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Rontott viszont az összképen a somlói galuska. Hiányoztak belőle az ízek, de mentségül szolgáljon, hogy ritka az az étterem, ahol nagyobb figyelmet fordítanak eme nyalánkságra.

Alig több, mint egy óra, lehet mondani, rekord idő alatt tudtuk le a három fogást, s az árral is elégedettek lehettünk, hiszen hétezer forintból sikerült kijönnünk. A cigifüstből a friss levegőre.