SONLINE

Megyei gasztronómiai körsétára invitáljuk olvasóinkat: sorozatunkban megpróbáljuk a vendég szemszögéből bemutatni a somogyi éttermeket.

Eldugott zuga Somogynak a csurgói rész, de hibázik, aki azt gondolja, hogy errefelé a madár se jár. S itt szeretik még csak igazán a gyomrukat az emberek! Telente még jófajta kolbászokat töltenek, ha jó az idő, akkor meg irány a tavak, rotyoghat a halászlé. Éttermekkel azonban nincs túl jól ellátva. Emlékszem, amikor még Kálmánommal jártunk erre, alig találtunk helyet, ahol egy ebédet ehetünk. Az emberek széttárták a kezüket, pedig az én uram nagyon szerette a hasát, s ha délidőben nem ehetett, az egész napja rossz volt. Most viszont kérdésemre, hogy tudunk-e valahol finomat ebédelni, meglepő válasz érkezett: több helyen is. Egy húszéves forma lány azt mondta: igaz, hogy nem ott ebédel, mert sokat kellene gyalogolnia, de melegen ajánlja a Balogh vendéglő ízeit.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Próbáljuk meg! Az, hogy ebédidőben nincs tele a parkolója, ami amúgy se nagy, nem nagy reménnyel kecsegtetett. Az érzést fokozta, hogy bent is alaposan körül kellett nézni, hogy embert lássunk. Rühelljük a cigarettát, így örömmel fedeztük fel a nemdohányzó helyiséget. Az értékéből ugyan levon, hogy elég aprócska, mert nagy részét betölti a biliárdasztal. A fogast is hiányoltuk. Vagy csak eldugták?

A szakállas pincér (avagy tulaj?) távolságtartó, ám készséges. Az étlapon barátságosak az árak. Levest lehet pohárban és tálban is kérni, ez jó. Előbbi alig több, mint 200 forintot kóstál. A választás meg rém egyszerű, csak csontleves van, májgombóccal vagy metélttel. Várakozás közben körbelesünk: érdekes a stílus, a kettéosztott fal színei valahogy nem találják a harmóniát, a berendezés is némiképp elavult. – Csoda, ha errefelé megél a vendéglős, miből fejlesztene? – mondja asztaltársam, és meggyőz. Amúgy tisztaság van mindenütt, még a mellékhelyiség sem rontja el jó érzésünket.

A leves gőzölög a menzás formájú edényben, ám rögtön kiszúrjuk: a metélt olyan vékony, amilyet a menzán jellemzően nem adnak. Akár Mariska néni gyúrja, akár nagyüzemi kiszerelésben érkezik, gépesített sorokról, házi jelleget ad, ízlik. A májgombócra is igaz ez, nem műgombócokat raknak elénk.

A kínálat egyébként nem túl bő. A leves ugye egyféle, talán másfél, s vannak pizzák, néhány vegetáriánus és több húsétel, ám utóbbinál meglepve fedezzük fel: a csirkét mellőzik. Vajon miért? Csirkefóbiás a szakács? Disznóból viszont rendesen adnak. Aztán a levest rendeltetési helyére juttatva jön az újabb óhajunk: bakonyi sertésszelet galuskával, valamint a tulajdonossal fémjelzett íz: Balogh-féle göngyölt hús. Közepén uborka, ettől Balogh, a sajtos göngyölés már átlagos.

Finom minden, elegendő a mennyiség, mintha nagyanyám konyhájában lennénk. A személyzet nem zavar felesleges kérdésekkel, de odafigyel, az ízekben semmi extra, az átlag magyar gyomrot azonban tökéletesen kiszolgálja.
Végezetül: tésztaként definiálják azt, amit másutt deszszertként jegyeznek, de a tartalom ugyanaz: palacsinta. Azt nem kérünk. Ellenben távozunk. Jóllakottan.