SONLINE

Kihasználva az első, bár kissé csalóka szünidei napfényes délelőttöt balatoni kerthelyiségre szavaztunk. Az orkánerejű szél ugyan elzavart a közvetlen tópartról, a balatonfenyvesi Gomba napernyők alatti asztalainál már elviselhetőnek tűnt a légmozgás. Igaz, itt a zajtól kellett tartanunk, hiszen a kávézó-pizzéria-étterem közvetlenül az állomás bejáratához települt – mintha egy külső vágányon állt volna asztalunk –, ám végül kiderült, mivel itt éppen állnak a vonatok, a gasztronómiai élvezeteket cseppet sem zavarják. Pedig lett volna mit.

Kedves-fiatal pincérnőnk közvetlenül, de mégsem tolakodóan kalauzolt végig a dús étlap útvesztőin, előre közölte, a leírtakból – étlapváltás miatt – mivel ne kokettáljunk, ám jutott is, maradt is. Miként idő elgondolkodni választásunk helyességén, ugyanis a konyhában lassan pergett az idő, jó húsz perc eltelt, mire megérkezett az első fogás. Néhány kanál után aztán megbocsátottunk a kiérlelt tempóért, ugyanis a marhahús- és az Újházi-leves is kitűnőnek bizonyult. Hogy mégis találjunk valami kifogást, a tyúkhúslébe applikált zöldborsót illett volna valamivel tovább főzni.

Bár a második fogásnál is próbálkoztunk, el kellett vetnünk a kákán a csomót-elvet, a kellő tájékoztatás után kiválasztott fogásokban ugyanis még a nálunk szőrösebb-kérgesebb szívű ítészek sem találtak volna kifogást. Pedig a baconba tekert, libamájjal bélelt szűzérmék nem ígértek semmi különlegességet, másutt is dívik ez a komplé, mégis, sikerült meglehetősen egyeivé varázsolni. Köszönhetően egy egyszerű, ám nagyszerű paprikakrém alapú, pecsenyelével kevert mártásnak, mely kedvesen megbolondította az amúgy is értő kézzel készített fogást. Melynek mennyiségét sem érhette kritika, négy óriási henger érkezett a hatalmas tálon, s szerencsére bélésként nem pép, hanem darabos formában lapult benne a máj. S illett hozzá a petrezselymes burgonya is, mely ezúttal nem vízben főtt, s utóbb szárított zöldséglevéllel gyéren meghintett köretet jelentett.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ennél is kellemesebb meglepetést okozott másik választásunk, melyhez ugyan zöldköretet ajánlott pincérnőnk, ám nem bántuk meg, hogy hasábbal rendeltük. Már a látvány beindította a nyálműködést – a lapostányérnyi méret miatt a köret külön tálra került –, az első falat után pedig azonnal szívünkbe zártuk a szakácsot. Aki a csirkemellfilét tócsnitésztába bújtatta el, majd az egészet gazdagon megkínálta túróval, tejfellel, hogy aztán szusszanásnyi időre még tovább süsse az egészet, éppen csak addig, míg aranybarnára pirul a tetejére szórt sajt. Amellyel nemcsak új ízt adott a korábbiakhoz, de elérte, hogy a kellemesen hagymás-fűszeres tészta se száradjon ki, helyette ropogós, ám – bár ez bizonyosan képzavar – mégis omlós burkolat feszült a hajdani jérce mellén.

Elégedetten dőltünk hátra a lakoma végén, mely után még a Rémusz bácsi meséiből ismert rettenetes nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm is csak pihegett volna, ám még hátra volt egy kellemes pillanat: a fizetésnél ugyanis egyáltalán nem kellett mélyen a zsebünkben vájkálni.