SONLINE

A címben szereplő alkotás tipikusan az a film, amiről addig lehet csak beszélni, míg még friss, meleg az élmény. Ide tettem az asztal sarkára hát egy bögre forró zöld teát és szigorú alkut kötöttem magammal: mire elfogy a tea, én is befejezem a kritikámat! Mert inkább a bögre tartalma hűljön ki, mint hogy elfelejtsem a gondolataimat, melyek most még úgy kavarognak idebent, mint a teatojásba zárt füvek a forró vízben.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Csakis a részletek iránti elkötelezettségem jeleként jegyezném meg, hogy citromos zöld teát főztem, melybe jó szokás szerint sem mézet, sem cukrot nem tettem. Nem mondhatnám, hogy túlságosan finom volna, de nem is ezért issza, aki szereti. Kicsit keserű, kicsit fanyar - de jót tesz testnek és léleknek egyaránt. Valahogy úgy, mint ez a film. Lássuk mi kell hozzá!

Adott egy amerikai, tetőtöl-talpig szerencsétlen, középkorú elvált fickó, akit Harvey Shine-nak hívnak és reklámdalok komponálásával keresi a kenyerét. Csak éppen úgy tűnik, eljárt felette az idő. Minden szempontból. Olyan, mint egy képzeletbeli kirakós játék selejtes darabkája: valahogy sehogy sem illik bele a képbe.



Próbálom illeszteni ide, próbálom illeszteni oda, de mindhiába: végül türelmetlenül dobom félre, csak ne is lássam soha többé. Harvey-t is mindenki ide-oda dobálja: már mindenkinél rég összeállt a kép és senkinek sem kell az esetlen férfi. Még saját tulajdon lányának sem, aki édesapja legnagyobb megdöbbenésére inkább mostoha apját kéri fel, hogy az oltár elé vezesse. Mert hogy a lány házasodni fog, méghozzá Londonban, ezért Harvey - gyaníthatóan hosszú idő után először - munkája elé helyezve a családot - repülőre ül, kockáztatva a hétfői megbeszélés sikerét, no és az amúgy sem túl biztos pozícióját a cégnél.

Na, először is ezért Harvey utolsó esélye a film eredeti címe (nem, a film eredeti címe Last Chance Harvey, de ha lefordítjuk magyarra, akkor máris helytálló az állítás). A leváltott örömapa szerencsétlenkedéseit elnézve a címválasztás helyessége felől senkinek sem lehet kétsége. A filmvásznon - ahogy az a tisztességes nyárspolgároktól elvárható - mindenki lesajnálja, lekezeli vagy éppen csak le nem szarja őt (én kérek elnézést). A másik oldalon viszont, a kényelmes karosszékben ülve már nem tudunk haragudni a szürke kisemberre. Mert hát beláthatja mindenki - igen, még maga is, Mr. Shine! - hogy a fentebb tárgyalt, tarthatatlan állapotok bizony javarészt a fent nevezett úriember számlájára írhatóak.

- Kérdezhetek valamit? Mi történt a lányod és közted?
- Nos, fogalmam sincs. Elvesztettem őt... valahol félúton,

Hoffmann pedig a kisujjából rázza ki a szerepet - azt hiszem kapna is a fejére a producertől, ha az első tizenöt percben nem nyerné meg a nézők rokonszenvét Harvey-nak - de ezt a feladatot még a sokkal szerényebb pedigrével megáldott kollégái is csont nélkül megoldanák - na de erről majd később! Akkor mégis miért ne lehet haragudni a mellőzött reklámdalíróra, ha egyszer vaj van a füle mögött?

A válasz fájdalmasan kézenfekvő: azért, mert már mindenki volt hasonló helyzetben. Bizony köztünk is élnek valódi Harvey Shine-ok, akik bár valami nagyon-nagyon rosszat tettek - és ezzel tisztában is vannak - sosem vették a bátorságot, hogy szembenézzenek tettük következményével. Aztán egy szép napon arra ébredtek, hogy már nem tudnak kimászni a saját maguk ásta gödörből. Mit tehet egy férfi ilyen szorult helyzetben? Természetesen szerez egy nőt, aki majd helyére teszi a dolgokat! Hát persze, ez nem így működik... Ami azt illeti, de igen!

Személy szerint nekem is akkor mutat némi rendezettséget az életem, ha egy nő körül foroghat. Most hagyjuk is a dolog kémiáját meg metafizikáját (vészesen fogy az a tea) és fogadjuk el tényként az imént leírtakat. Mint azt is, hogy a nők egyszerűen imádnak megoldani, rendbe tenni és kibogozni mindent, ami csak az orruk elé kerül. Ez persze általában rengeteg konfliktushoz és veszekedéshez vezethet - de Harvey perpillanat nincs abban a helyzetben, hogy bármelyiket is megengedhesse magának.

A film tehát egy klasszikus férfi-nő kapcsolaton keresztül oldja fel a családi drámából táplálkozó konfliktushelyzetet. Az Emma Thompson által megformált Kate a férfi utolsó mentsvára - mégis majdnem elszúrja ezt is. Ami a két idegen között zajlik, azt kis jóindulattal románcnak, kívülről szemlélve azonban csak csoportterápiának nevezném. Kétszemélyes csoportterápia, no hiszen - egyáltalán létezik ilyen? Csak amennyire szerelem 40 felett: mint a mellékelt ábra mutatja - valószínűleg igen.

A film legerősebb jelenete, mikor Kate arról győzködi Harvey-t, hogy igenis menjen el a lánya esküvőjére. Itt tulajdonképpen nem a vacsoráról, vagy apai kötelezettségeiről dönt a férfi. Sokkal inkább arról hogy megragadja-e a címben szereplő utolsó esélyt és adjon-e még egy sanszot a boldogságnak. A jelenetben a szél sürgető harangszó hangját viszi a messzeségben, s noha az efféle háttérzajokat az ember általában kiszűri, most minden másnál hangosabban visszhangzik a fejekben.

Kiválóan érzékelteti azt a sürgető, feszültséggel teli, gyomorszorító érzést, mely akkor tör ránk, ha arról döntünk vajon vagyunk-e elég bátrak a boldogsághoz? Meddig lehetünk nagyvonalúak a sorsunk kontójára: eldobhatunk-e egy újabb esélyt a továbbiak reményében, vagy igenis adjuk be a derekunkat, mert ennél boldogabbak már úgysem lehetünk.

Egyetlen óriási problémám van a filmmel: az itt megfogalmazott, bennem kavargó érzésekért legalább annyira felelősnek tartom a citromos zöld teához köthető személyes emlékeimet, mint a két kiváló színész alakítását. Óriási pazarlás folyik itt kérem szépen: elpazaroltak két nagyszerű színész, a legapróbb részletekig hiteles alakítását egy középszerű történet kedvéért, unalmas rendezéssel és a lehető legbanálisabb befejezéssel. Olyan ez, mintha a kis noteszem - melynek minden egyes lapja 25% pamutot tartalmaz és akárhányszor új lapot kezdek, kicsordul egy könnycsepp a bal szemem sarkából.

Szóval ha ebbe a milánói műremekbe egész nap csak bevásárlólistákat írogatnék valami hitvány tollal, akkor sem követnék el akkora árulást a művészettel szemben, mint amit a rendező tett Dustin Hoffmannal és Emma Thompsonnal. Így már mindenki érti, nem igaz?

A film ettől függetlenül mégis működik: nem bántam meg, hogy rászántam ezt a 92 percet! A színészeket már eleget dicsértem, de az operatőr is egész jól végezte a dolgát: a helyszínek fényképezése nagyon szépen kiegészíti a film hangulatát - mint ha nem is Londonban játszódna a történet, hanem Bécsben vagy Párizsban. A történet üzenetét pedig bárki megértheti, csak lehetséges, hogy kell hozzá egy jó kis beszélgetés, meg egy csésze tea, mire leülepszik. Az én teám például éppen most fogyott el.