SONLINE

Őszinte leszek: még nem is láttam a filmet, mikor már papírra (képernyőre) vetettem a címet, meg az első egy-néhány sort. Ezzel a filmmel kapcsolatban rég elfeledett emlékképek sora ugrik be azokról a rettegett műszaki-rajz órákról, mikor is sorban hordtuk ki bemutatásra az előző éjjel vért izzadva megszült tusrajzokat mindenféle kúpkerekes hajtóművekről, meg azok metszeteiről.



“Na fiam, ez egy hatalmas karó lesz - innen látom, de mindjárt keresünk hozzá hibákat is…” - és persze mindig találtunk is. Nem igazán csíptem a műszaki-rajz órákat, ugyanis az életről alkotott elképzeléseimmel sehogyan sem tudtam összeegyeztetni. Azért tisztességgel bejártam az órákra, majd sikeres vizsgát tettem és örökre elfelejthettem diákéveim talán legsötétebb korszakát.

Valahogy így vagyok a Valentin nappal is: nem tudok vele azonosulni, nem is érdekel, sőt egyenesen borsódzik a hátam attól az iszonytató giccsparádétól, ami körüllengi ezt az úgynevezett “ünnepet”. A fogyasztói társadalom illusztris tagjaként már ki sem próbálom kerülni a rózsaszín kis szívecskék armadáját, melyek évről-évre egyre több fronton intéznek offenzívát a józanság és a racionalizmus ellen.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ennek az egésznek semmi értelme. Akinek pedig valaha is volt rövidebb-hosszabb párkapcsolata, ezt nagyon jól tudja. Mint ahogyan azt is, hogy a szerelem mondvacsinált ünnepén mondvacsinált romantikus filmekkel kijönni nem éppen hiteles dolog. Viszont kétségkívül jól jövedelmező üzleti vállalkozás! Minimális befektetése - maximális haszon. Az idei befutónál már a címmel sem vacakoltak túl sokat, nemes egyszerűséggel csak Valentin napnak keresztelték el. Semmi baj, szeretjük az ilyet - nincsenek meglepetések és a film se szeretne többnek látszani, mint ami. Na, akkor keressünk hibákat!

Szögezzük le az elején: épeszű férfi nem ül be önszántából egy ilyen filmre. De a vége mégis mindig ugyanaz: egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a teremben feszengek egy-két, netán még több hölgy-ismerősöm társaságában. Az ember mit meg nem tesz a nőkért, nem igaz?



Nos, ezt talán mégsem kellett volna… Rajtam pedig nem múlt a dolog, én mindent megtettem, ami tőlem telhető: kiűztem az ártó szellemeket lelkem legsötétebb bugyrából is és önként átadtam magam a Valentin nap rózsaszín, nyúlós-ragacsos ködfelhőjének is - vettem csokit, gumicukrot meg minden vacakot, ami ide kell. De mindhiába - ami nem megy, azt nem kell erőltetni! Erre nagyjából a film közepe-fele eszméltem rá, addigra viszont már - diplomatikusan fogalmazva - nem volt lehetőségem elhagyni a termet.

A koncepcióról körvonalakban: az efféle filmeknél nyilvánvalóan nem vár az ember mélyenszántó gondolatokat, fordulatokban gazdag furmányos sztorit és a színészektől sem várja el senki, hogy játékukkal lyukat égessenek a filmvásznon.

Elmondom, hogy a Valentin nap esetében mi volt a recept: fogj egy maréknyi éppen felkapott nevet, a másik kezeddel pedig markolj fel párat azok közül, akiket éppen kezdenek elfelejteni (válság van, spórolni kell), majd egy hibátlanul záródó edényben rázd alaposan össze az egészet! Ha megvan, szórd ki az elegyet az asztal közepére, lazán egy kézzel rendezd el őket, majd míg levegőzik a társaság, keress egy rendezőt, meg egy forgatókönyvet!



Ez utóbbival ne foglalkozz túl sokáig, dobj be egy afroamerikait, egy-két idegenajkú bevándorlót, akinek ugyan mégse írhatod a homlokára, hogy auslander, de beszéltetheted olyan kisarkított akcentussal, ahogyan a büdös életben nem szólal meg egy épeszű ember sem, bárhonnan is szalajtották. De a hülye néző legalább tudni fogja, hogy ő a bevándorló - BUMM, kész, mehetünk tovább! Aztán kell egy szerencsétlen lúzer, aki bár a saját lábában is megbotlik és olyan szavakat használ hogy “szupcsi” meg “köszcsi” - mégis bírják a csajok - ez pedig teljesen paradoxon - de kit érdekel?

Aztán ott vannak a melegek is, akik jól coming out-olhatnak a film végén, a fennmaradó részt pedig fülsértő hangon végigrikácsolhatják. Tobzódunk a sztereotípiákban, de úgy tűnik ez kell nekünk - hát most megkapjuk.

A cikk elején felemlegetett önéletrajzi párhuzammal élve a film alkotói olcsó sztereotípiába mártott tussal hordták fel félig kidolgozott és erősen elnagyolt karaktereiket, melyeket kusza vonalakkal - látszólag minden koncepciót mellőzve - kötnek össze egymással. Nincs más hátra, csak oda kell írni a vonalak fölé, hogy SZERELEM, ha ez is megvan, lépjünk kettőt hátra gondolatban és vessünk egy pillantást a kész műre! Mit látunk? Igen, pontosan, ez a Valentin nap című film! Dobozba vele és máris fogyasztásra alkalmas! De vajon érdemes-e rá...?

Sajnos nem, de rögtön fel is teszem a kérdést: a fenti katyvaszból egyáltalán nem sülhet ki semmi jó? A fenébe is, dehogy nem, hát ott az Igazából szerelem! Szomorú, de igaz: 2003 óta kategóriájában egyetlen film sem nem talált még fogást rajta, úgyhogy azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy igazi klasszikussal állunk szemben. Ennek első jele, ha az ember filmjét boldog-boldogtalan le akarja másolni. Pardon, újraértelmezni!

Nézzük csak meg figyelmesen és vegyük észre, hogy hellyel-közzel ugyanazokból a sémákból építkezik a Valentin nap, mint a hét évvel ezelőtti Richard Curtis mű. Noha a történet ezúttal a szeretet ünnepe helyett a szerelem ünnepe körül bonyolódik, itt nagyjából ki is futottunk a megkülönböztető jelekből a két film között. Ja, nem - az Igazából szerelem működik, míg a másik nem.

A jó forgatókönyvön kívül még egy fájó hiányossága van a filmnek: hiányzik az alázat a téma iránt. A rendező valószínűleg összeveszhetett a feleségével/szeretőjével, ezért hisztériás rohamában rágyújtott egy cigire, majd vette a kabátját, miközben még odavetette a stábnak meg a színészeknek, hogy akkor neki most dolga van, mindenki azt csinál amit akar és ott a kamera, lehet játszani. És különben is az egész Valentin nap egy baromság, igazából nem is akarta ezt a filmet, csak hát a stúdió…

A fentieket az után szűrtem le, mikor már ráuntam a filmet szponzoráló cégek termékeinek összeszámlálására is a különféle jelenetek alatt. Félreértés ne essék: nem vártam sokat ettől a filmtől - hogy is lehetne - azonban azt a keveset is sikerült alul múlnia. Sebaj, friss szerelmeseknek meg a végletekig belelkesített szinglihordáknak valószínűleg tetszeni fog így is, sorstársaim pedig majd csak kibírják valahogy - egyszer az évben ki lehet, nem igaz?

A rendezőnek, a forgatókönyv-írónak meg a producereknek pedig kollektíve bevésünk egy hatalmas karót. Keressünk hozzá még hibákat? Szerintem ne...