SONLINE

Hősünk a tenger szerelmese volt, s gyermeke is egyben,  önfeledt boldogságban „úszott”, (még ha valóban nem is tehette) mikor végre maga körül érezte a Balatont. A két hét alatt, míg az ágyban feküdt egy ismeretlen szobában, kis híján megőrült a „magyar tenger” hiányától. Édes vizét, akár egy zamatos gyümölcs ízét, az ajkain érezte. Tóni önkívületében a levegőbe harapott.

Édesanyja szüntelenül leste fiacskája minden mozdulatát. Gyönyörű szépen pitymallott. Tóni jó ideje a fogát kocogtatta, képzeletben a Balaton vizét ízlelte. Aztán hirtelenjében, minden különösebb megfontolás nélkül eleredt a nyelve, akár a kisgyermeknek, aki, miután ráharapott, hosszas mondókába kezd arról, mennyire fáj neki. Tónira azonban cseppet sem volt jellemző a hiábavaló panaszkodás, csak olyankor ömlöttek belőle a szavak, amikor fontos, halasztást nem tűrő mondanivalója volt.
– Az anyját! Most ötlött az eszembe… Ha tetszik, ha nem, meg kell kérdeznem tőle…

Tengerészünk, mint mindig, tettre kész és túlbuzgó volt. Nem is vette észre, hogy halkan, fásultan motyogott, akár egy, az élettől megfáradt öregember.
– Fiam, hozzám beszélsz? - kérdezte az órák óta dermedten álló anyuka tágra nyílt szemmel.
– Igen, maga némber, magához! Kérdeznék valamit… Ha valóban maga az édesanyám, miért hagyott magamra, és ha már megtette, hogyan talált rám újra? Úgy hírlik, magát minden éjjel meg lehet figyelni, amint kiemelkedik a tó vizéből. Én és a papa miért nem láthattuk soha?
– Ejnye, Antalkám, belőled aztán dől a szó! Nem mondhatok el mindent, túl kevés az időnk… De figyelj rám, mutatok valamit! – A távolból egy fiatal, huszonéves lány alakja rajzolódott ki.
– Szia, Tóni - üdvözölte félszegen hősünket az idegen.
– Édes Korall, hát te mit keresel itt? Mindenki elhagy, aztán egyszerre visszatér? Mit jelentsen ez?

A cikk a hirdetés után folytatódik

 – Itt az idő, lányom, nem késlekedhetünk. Köszönj el a bátyádtól, már mi sem segíthetünk rajta - súgta Korallnak szirén-hidegen a mama.
 – Hát ezért adtam fel eddigi életem? Meg kellett ölnöm a férjem, hogy megszabaduljak a zsarnokságától! Olyan nagy bűn, hogy halandót szeretek? Te is hibáztál, ezért nem ítélkezhetsz felettem! Magára hagytad szerető férjedet és fiadat egy galád szirénért! - őrjöngött Korall.
– Az a galád mellesleg az apád! És Tóni, akit annyira szeretsz, csak félig halandó, tudod jól! – dühöngött az anya is. – Tudod, hogy nem tehettem mást… Nekünk, sziréneknek meg van kötve a kezünk. Törvényeink szerint nem lehet gyermekünk halandótól. Ezért nem maradhattam Tengerészné. Szaporodnom kellett, hiszen mi hárman, szirén-apád, te és jómagam vagyunk a faj utolsó élő képviselői!
– Egy szavatokat sem értem! Korall, lehetetlen, hogy a testvérem légy, hisz mi szerelmesek voltunk, én legalábbis piszkosul! Hogy tehetted, hogy elhallgattad előlem, ki vagy valójában? Hangod csengése még ma is annyi szép élményt és oly sok szenvedést idéz fel bennem…

A beteg tengerész alig tudott megmoccanni. Régen használt izmai tiltakoztak, mégis magával rántotta egy megmagyarázhatatlan érzés: mindenképpen érintkeznie kellett a vízzel… Így összegyűjtötte minden erejét, legyőzte saját gyengeségét. Kihasználva régi szerelme és egyben féltestvére, valamint édesanyja heves vitáját, belevetette magát a Balatonba. Alig egy métert kellett csak mennie. Inkább csak vánszorgott. Amint beletette csupasz lábát a „tengerbe”, hirtelen melegség töltötte el egész bensőjét. Teljesen önszántából átadta magát az érzésnek. Már nem volt benne semmi harag, szívét átjárta a végtelen szeretet. És a tenger – ó, a legédesebb – végre magához ölelhette!