SONLINE

Eleinte buzgón keresünk ajándékokat, majd kicsit lanyhuló lelkesedéssel, végül fáradtan, elunva a keletről áramló ugyanolyan termékek dömpingjének egyformaságát, lesétálunk a könyvesboltba és veszünk egy-egy könyvet. Azért ott sincs könnyű dolgunk, az árak az egekben, ha valaki pedig igazi kuriózumra vágyik, akkor meg kizárt, hogy megyénk bármely könyvesboltjában a kezébe adják. Ami tehát adott, az a kényszer. Ez a Sötét Oldal.

Nézzük inkább az Ünnep oldaláról.
Egyre többen ismerik fel, részben a fent említett okokból, másrészt az anyagiak okán, hogy valami személyeset és maguk készítette ajándékkal lepjék meg szeretteiket, akik vagy örülnek, vagy nem. Mert valljuk be, vágyainkat, álmainkat, már a fogyasztói társadalom legyártott, reklámozott, divatos képeihez igazítjuk, legkevésbé sem egy csokis kuglóf az, amire ajándékként számítunk.

Idén magam is felmértem a család igényeit, de mindenki olyan “jól nevelt” volt, hogy az amúgy is szükséges dolgokat kérte, amit akkor is megkap, ha nincs karácsony. És ahogy a “szükség” szó is jelzi, ha kabát kell, azt akkor vesszük, amikor a hideg jön, nem akkor, amikor a Jézuska.

Immáron felruházva, családi tanácsot tartottunk, hogy vajon mi kerüljön a fa alá?

A döntést hamar meghoztuk: semmi. Ünnepelni fogunk. Vacsorát készítünk, valami finomat, ülünk a gyertyafényes terített
asztalnál, nézzük a fát és beszélgetünk. Ebben állapodtunk meg. Ez mindenkiben egy nagyon meghitt képet idézett meg körünkben, de én, a családanya, néhány másodperc múlva már a praktikus dolgok felé fordítottam figyelmemet. Milyen legyen a fa? És hol?

Az első kérdést hamar megválaszoltuk. A fa élő lesz, mint tavaly, amit január végén kiültettünk az akkor még lomtalan óriás mogyoróbokor alá. Ott virult a telek sarkán a kis fenyő egészen tavasz végéig, amikor a felette elterülő ágak vastag levélburokkal zárták el az élettől. Nem én “öltem” meg...de mégis, mert “ignorantia facti non iuris excusat”, azaz a tény nem tudása szentesít, a törvény nem tudása nem mentesít. E kettős kelepcébe estem, amikor a minap döbbenten láttam az elszáradt örökzöldet. Férjem halkan jelezte, hogy június óta ilyen, de én úgy tettem, mintha hirtelen zajt hallottam volna kintről, s meg sem hallottam az igazságot. Az idén nagyobb gondossággal telepítjük majd ki, szakkönyvek, internet, mindent információs csatornát igénybe véve küzdünk majd a fenyő életéért.
De hol is legyen?

Házunk minden szegletét kihasználva teremtettünk magunknak saját tereket, így együtt, de mégis külön lehessünk. Az egyetlen lehetséges megoldás a lépcsőfeljáró és a könyvespolc közötti terület, ami körülbelül két és fél méter, és én úgy gondoltam, hogy a könyvespolc felé eső ágakat finoman megvágva, előrefelé pedig kidomborodva állna a fa.
Egyszóval: hátul lapos volna.

Ekkor férjem figyelmeztetett a kiültetés tényére. Több szempontot is felvázolt. Azon túl, hogy ez egyfajta “csonkítása” az élőlénynek, elképzeltette velem, amint a falubeliek rácsodálkoznak a fél-fára, főleg azok után, hogy szótlanul nézték végig tavasszal a rettenetes metszés hadjáratomat, ami által egyetlen termő fa sem maradt. A falusiak nem szólnak bele mások dolgába, ha erre külön nem kérik őket, csak nézik, de inkább lesik, ahogy tökéletesen elront valamit egy egykori városlakó. Talán jövőre, ha már “befogadnak”, figyelmeztetnek.

Visszatérve, a fa kérdése máig tisztázatlan tényező, én már arra is gondoltam, hogy legyen olyan kicsi, hogy elférjen az asztal közepén... ezt fogom felvetni, bár a lányom szerintem hallani sem akar majd róla és nem vagyok benne biztos, hogy az én marketing szövegem, vagy az övé lesz majd a meggyőzőbb. Valószínűleg azzal érvel majd, hogy ha a fa kicsi lesz, nem lehet feldíszíteni, és ebben igaza van. Férjem szerint én tavaly annyi díszt vettem, hogy Kaposvár ünnepi fáját is nyugodtam bevállalhatnám, mert arra is bőven elég volna.

Még egy lehetőséget látok: feltenni a könyves szekrény tetejére, ahol felfelé még legalább három méterünk van és így az ünnepek alatt folyton az ég felé emelhetnénk a tekintetünket. Férjem szerint lógassuk fordítva lefelé, ahogy a Belvedere-ben láttuk Bécsben, mire én megkérdeztem tőle, hogy az nem szentségtörés-e, de megnyugtatott, hogy Istennek úgysincs semmi köze a karácsonyfához, hacsak az nem, hogy megteremtette.

Békés ünnepeket kíván minden kedves Olvasójának Kaposvári Szerpentina!