SONLINE

Az én iskolámban tegnap sem szólalt meg a csengő. A régit lebontották, az újat funkció nélkül ebek harmincadjára hagyták. A tanítók elköltöztek, a fiatalabbak másik iskolába, az idősebbek – már nyugdíjasként – az akácerdő őrizte csendes temetőbe. Minden szeptemberben újra fáj a szívem a régi iskoláért, s örömmel hallgatom az éppen aktuális nyilatkozatot, hogy van jövője a kis iskoláknak. Van jövője – mert hitem szerint – nemcsak oktatási-kulturális intézmény, hanem kovász is: összetartja a falut, és megmutatja az irányt. Az iskola a kistelepülés lelke. Nélküle szétesik minden, az emberi kapcsolatok is.

A minap megállított egy fiatalember, s azt kérdezte, hogy megismerem-e. Mondtam, hogy nem. Erre azt felelte: bennünket egy ember tanított. Igaz, más korban. Az iskola így is összetartó erő. Az egy iskolába járó volt diákok, ha találkoznak, büszkén idézik a generációkon át is élő történeteket. És az egy iskola egyúttal bizalmat, barátságot is jelent. Ezért is összetartó erő, s nemcsak egy faluban, hanem egy társadalomban is.

Az én iskolámat már nem lehet újra nyitni: lebontották. A helyén valami felvonulásitér-szerűség áll. Arra szánták, hogy a kis falu lakóit legalább ünnepeken összefogja. Nem igazán sikerült. Amit az iskola nyújtott, azt ez a tér nem nyújtja. Ezért örülök annak, ha döntéshozók közül valaki a kis iskolák megnyitásáról, vagy továbbéléséről beszél.

A cikk a hirdetés után folytatódik

De egyszer már a szavakon kívül tettekre is szükség lenne. Mert ha valamikor, ezekben az években nagyon hiányzik a kovász. A kovász, amely összetart, magasra emel, és bizonyítja, hogy van élet. A kisfaluban is.