SONLINE

Néhány éve láttam egy könnyed, vasárnap délutáni "csajos" filmet a lányommal arról, hogy vajon hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt. Kedves volt és humoros, de egy közép -  kelet -  európai nőnek teljesen életidegen.

Hangsúlyozom: Nőnek! Nem a "csajoknak", akiknek a Szex és New York valamely, hozzá közel álló szereplője az etalon, így gond nélkül átültethetőnek érzik kedvenc karakterük  külsejét és életstílusát a sajátjukba. Évek múltán sem tűnik fel nekik, hogy a sorozat sztárjai idejük nagyobbik részét vásárlással, drágábbnál drágább, márkás holmik beszerzésével töltik, ezzel szinesítve az unalmas nappalokat, amelyet egy "pasizós" éjszaka követ. Felmerült bennem a kérdés, ismerve az átlagos amerikai viszonyokat, hogy vajon mikor dolgoznak és mennyit keresnek? Mennyi idősek? És ha tudjuk is, össze tudjuk-e egyeztetni az életkorukat az életmódjukkal?

Ennél a sorozatnál az általam említett film lényegesen igényesebb, de a hétköznapi nő fantáziaképét nem meri lerombolni. Természetesen, irígylésre méltóan szépek, stílusosak, gazdagok, egzisztenciálisan felemelkedő fiatal embereket mutat be.
A valódi Nő, pláne a magyar, apró elemeiben sem jelenik meg egyikben sem.

Ez nem filmkritika, csupán arra gondoltam, legyen ez egy kissé groteszk "recept", a mi valóságunkkal arról, hogy hogyan veszítjük el a "pasikat" két gyerek után, vagy gyerekek  nélkül, apró termetű "kutya-és cicagyermekekkel", akikhez a válás után még "láthatás"  is jár, mint a valódi csemeték esetében.

Lefekvéskor, úgy értem, hogy én fekszem már, nyugodtan megkérhetem, hozza fel a kivehető, műanyagból és fémből készült kivehető fogszabályozó készülékemet, amit ő vasálarcnak hív, és ami minden halandóban legalább annyi viszolygást kelt, mint egy művégtag használaton kívül. Nos, felhozza, én bedobom a párnám alá, elalvás előtt beteszem, és szeret.
Felhív, hogy elmondja, mennyire szeret, csak ezért.

Én is szeretem, pedig rendetlen, feledékeny, viszont okos, bátor, mindent meg tud szerelni, vagy legalábbis el tudom vele hitetni, így gyártottunk már néhány háztartási selejtet, főleg, amikor segítettem. Azt mondjuk rá is, hogy szép. Sokszor játszunk együtt és versenyezünk, legtöbbször ő nyer, én tajtékzom, de szeretem.

Végtére is, láthatjuk, hogy megfoghatatlan érzés, amiről írok, hiszen nem ezekért, de ezekkel együtt szeretünk.

Azt hiszem a lényeg az lehet, hogy őszintén vállaljuk azt, akik vagyunk, de csakis úgy és akkor, amikor már mi is megszerettük és nem szégyenkezünk miatta.
Ha létezne bűn, azt hiszem ez volna az: szégyenkezni azért, akik vagyunk.