SONLINE

Tudom, hogy mindenki tudja. De mégsem számol vele. Vagy nem úgy.
Ha úgy számolnának, akkor másképp éreznének, így másképp is élnének és másokkal is másmilyenek lennének.

A tény, hogy rajtunk kívül minden itt marad, nem viszünk semmit magunkkal, de annál több mindent hagyunk itt és szinte teljesen észrevétlenül kúszunk ki a földi létből, riasztó, sőt borzongató és félelmetes a legtöbb ember számára. Olyannyira, hogy aki nincs egyedül és nem készült fel, azaz nem “számolt úgy vele”, rettegésében a plébános kezét véraláfutásosra szorítva megy el. Ha elidőzünk ezen az általam nagyon fontosnak vélt pillanaton, akkor sok-sok dolog más értelmezést nyerhet, átalakul, átszíneződik, értelmet kap, vagy elveszti kitüntetett helyzetét, további életünk pedig már nem a régi köveken, hanem egy új, bizonytalan, néha levegőhöz, máskor vízhez, vagy sárhoz, vagy fényhez, vagy porhoz hasonló utakon visz tovább minket a saját változásaink beláthatatlanságának izgalmával.

Ezt az izgalmat keressük, különböző szavakkal illetve ugyan, mindenben és mindenkor.
Általában boldogságnak nevezik. Vagy inspirációnak. Vagy divatosan “az” adrenalinnak.

Nagy keresésben van mindenki.
Utazunk, szeretünk, válunk, hegyeket mászunk meg, feljutunk az űrbe, megkeressük a betegségek ellenszereit, eljutunk mindenhová, ahová és ahogyan sosem hittük volna. Mindezt azért tesszük, hogy ne legyenek “hétköznapok”, hanem “izgalmat”, élményt, boldogságot, sikert érjünk el.

Az ilyesfajta élmények eléréséhez pedig leggyakrabban át kell lépnünk a “normalitáson”.

A legtermészetesebb dolgok pedig ettől fogva már, no persze, ha egyáltalán fény derül rájuk, mert vagyunk olyan bátrak, hogy vállaljuk és nem tudjuk tovább otthonunk mélyén titokban tartani, az  életkorunk, nemünk, vallási hovatartozásunk, nemzetünk, kultúránk, tágabb környezetünk, szomszédjaink normáinak megfelelően, akkor hirtelen mi leszünk a másképp gondolkodó “kisebbség”. Sokakat az ilyen embertársaink közül, a saját korukban csak pszichiátriai esetként írtak le, vagy bolondnak neveztek, később pedig műveik vagyonokat érő műtárgyak, hatalmas felfedezések, csodálatra méltó alkotásokká váltak és a történelem, a művészettörténet vagy az irodalom könyveinek hasábjain tanultunk róluk.

Nem mindenkiről és nem törvényszerűen, de nem kizárható egyetlen esetben sem.

Valójában a magam és mindenkinek a maga szempontjából ez az aspektus lényegtelen is, hisz nem azért teszi azt, amit tesz, mert a következményeit latolgatja, hanem jó esetben azért, mert boldogságot jelent neki, így pedig másoknak is. Nem felejthetjük el, azt az utópiának tűnő gondolatot, hogy minden egyes ember hatással van embertársai életére, így kölcsönösen felelősek vagyunk egymásért!

A szabad ember fogalma nem létezik.
A normális ember fogalma sem létezik.

Képzeljük csak el, ha egy bonyolult kémiai művelet segítségével egy kancsó vízből kivennénk egyetlen egy molekulát!...Soha többé nem lenne víz a víz, egy más anyag volna.

Mi is molekulák vagyunk. Aprók, de végtelenül fontosak. Mindannyian soha meg nem ismételhetően egyediek, mindegyikünk a saját egyedüli, speciális, csak rá szabott feladatainkkal. S ha tudjuk, mert megkeressük és megtaláljuk, hogy mi is ez, hagyva másokat is, hogy ők is megtehessék ugyanúgy, ahogy mi magunk, akkor tökéletesen nyugodtan búcsúzhatunk az egész életünkön át cipelt porhüvelyünktől, amit e pillanatban még élő testnek nevezünk...
Életünkben pedig ezt tanulják meg a gyermekeink, majd az ő gyermekeik, aztán az ő gyermekeik is, és egyszer, nagyon-nagyon sokára a kisebbségből többség lehet, ha már ma elég sokan vagyunk hozzá.