SONLINE

Két évvel ezelőtt, amikor a barátnőm elvált, mindegyikünk irigykedett a „szabadságára“, hogy akkor és oda megy, ahová és amikor akar, azzal fekszik le, akivel akar, bulikba jár, utazik, egész hétvégén olvas az ágyban és valahol megebédel, ott, ahol éppen van.
Ha főzni támad kedve, igazán nagy örömét leli benne, hogy végre nem szól rá senki undorodva, hogy csirkelábból főz pörköltet, amit gondos alapossággal választ ki és külön felszólítja a hentest, hogy keresse a legvastagabb ujjakat, mert ő imádja leszopogatni a jó kis inas ízületeket és bőrt az apró csontocskákról.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A hűtőszekrényét túró rudival, krémtúróval és a legfinomabb, hajszálvékonyra szeletelt sonkával, csodás sajtokkal és egyéb primőr áruval töltötte fel, amit csakis egy személy sajátos ízlése jellemez.
Nem érdekli az evés, de ha megéhezik, megteheti, hogy a legfinomabbat egye, hisz nincsenek mellette gyerekek, sem férj, csak mi rohanjuk le néha, hogy részesüljünk csodásnak tűnő életének eme zavarba ejtő részletéből.
Nála mindig tökéletes rend van, háza illatos és meleg, tárgyai, melyek körülveszik, finom ízléséről árulkodnak.

Telefonja állandóan csörög, az átmeneti barátok és új ismerősei a legkülönbözőbb helyekre invitálják, s míg mi alig tudjuk összehangolni, hogy együtt lehessünk, csak barátnők, ő számos esetben „ránk csörög“, hogy késni fog, mert ki tudja honnan és milyen programról esik épp haza.
Munkáját maga osztja be, a belvárosban van egy kis üzlete, ahol különféle masszázstechnikákkal dolgozik.



Vendégeinek üdülés a nála töltött óra, testileg és lelkileg is, szeretik és keresik, olyannyira, hogy nem ritkán két-három hetet is kell várnia annak, aki nem állandó kliense. Rajta, benne, és körülötte minden annyira tökéletes, hogy még egy normális önértékelésű nő is szánalmasnak tudja magát érezni mellette, főleg hosszú távon, amikor a csodásabbnál-csodásabb élményeivel torpedózza a környezetét. Ő annyira „pozitív“, hogy utálatos és idegesítő, és persze nem érti, hogy miért. Ő annyira erős, ő annyira magabiztos és sikeres, ő annyira csábító és varázslatos, hogy az ember gyomrát megfekszi ez az émelyítő báj.

Idén télen valami mégis megváltozott.
Valamikor januárban egy apróság okán hívott, de tudtam, hogy nem ez a valódi célja annak, hogy beszélünk, éreztem a hangján, hogy talán sírt mielőtt hívott, de ez annyira hihetetlen volt, hogy akkor nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Másnap, amikor találkoztunk, ugyanúgy ragyogott, mint korábban, így megállapítottam, hogy hülyeségeket fantáziálok, mert ő az, aki mindenből jól jön ki és percek alatt elrendezi a problémáit.

Hogy mitől voltam ilyen naiv, nem is tudom. Hiszen nincs olyan hétköznapi ember, akinek ne lenne gondja, vagy aki mindent, mindig megold és folytonosan boldog, egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a körülmények elrontsák a kedvét, vagy akár csak a legkisebb mértékben is lehangolják.
Múlt héten nem hívott.
Ezen a héten sem.
Felhívtam, de nem vette fel és vissza sem hívott.
Elmentem hozzá.

Az ágyban egy „öregasszony“ feküdt, aki árnyéka volt az én barátnőmnek, csúnya volt és keserű, káromkodva el akart zavarni, de nem mentem. A volt férje félig elégett képei hevertek előttem kupacban, legalábbis amik megmaradtak, mert ott, a fehér szőnyeg közepén gyújtotta fel őket.
Sírni kezdett, hangosan  zokogott. Ordított.

Az arcába lógó taknyos-könnyes hajtincsei összeragadva takarták őt.
Magamhoz szorítottam és közben a vállgödrömbe kiabálta, hogy mennyire irigyelt bennünket, hogy minden reggel fel kell kelnünk tízórait gyártani,
bevinni a gyerekeket az iskolába, gondoskodni a leckék ellenőrzéséről és a különórákról, a fogászatra vinni őket, lihegve vonszolni a cuccokat a kocsiból a házba, és
mennyire hiányzik neki a rendetlenség és a kosz, a férjek elhagyott zoknijai  a fotelból, a kutyaszőr az ágytakaróról, a bosszúságok tömege,
a spórolás valamire, a ház bővítése, ahogy sokasodunk, a ráncaink,
a bakancsunk, az időhiányunk, és nem akar többé csirkelábat enni egyedül, nem akar idegenekkel bulizni, nem akar újabb és újabb „súlytalan“ kapcsolatokat, nem akar egy ékszerdobozban élni, ahol a rendet nem dúlja szét senki, ő csak egyet akar:
a korlátainkat....

A korlátaink, az kellett neki legjobban. Hogy neki is legyenek.  Én akkor tudtam meg, hogy boldog vagyok, ő pedig azt, hogy mennyire boldogtalan.

Nálunk lakik egy darabig...