SONLINE

Egy elázott kiflis zacskót fújt a nadrágszáramra a szél, amikor befordultam a sarkon.
Arra készültem, többet kell majd gyalogolnom, hogy távolabb lesz az irodája és nagy lendületet vettem, miközben finoman próbálgattam, hogy mennyire dőlhetek a szélbe, ami még megtart engem.
Megláttam egy ajtót, először jártam itt, de biztos voltam benne, hogy ez az. Nem lehet azt tudni, hogy az ember mitől ismer fel valamit, milyen jeleket hagyunk magunkból itt-ott, olyan nyomokat, amelyek csak hozzánk vezetik el azt a másikat.
Az üveg mögött ott ült ő, láttam. Benéztem, mert semmi esetre nem akartam rossz helyre bemenni. Ahhoz túlságosan izgatott voltam.
Láttam néhányszor az utcán, a különös persze az, hogy emlékszem, hogy láttam. Rengeteg ember jár-kel a szemünk előtt minden nap, mégsem emlékszünk belőlük semmire.
Tudtam, hogy vele fogok beszélni. Vele kell beszélnem.

Remegtem. Vettem egy mély lélegzetet, magam mellé szorítottam a kezeimet, még utoljára megtöröltem  a tenyereimet a kabátom oldalába és benyitottam. Udvariasan, úriemberhez illő kedvességgel fogadott. Bemutatkoztunk egymásnak és már nyúlt is a vállam felé, hogy lesegítse a kabátomat, én pedig átadtam. Hagytam, hogy elvegye, pedig manapság a nők már leszoktak az ilyen régimódi gesztusokról, sőt ijesztőnek is találják sokan, ha hirtelen feléjük nyúlik egy kéz. Mindez vele mégis annyira természetes volt, mint ahogy az érett alma szára egy pillanatban elengedi az ágat, amin addig tartotta magát és lehuppan, földet ér. Talán butaságnak hangzik, hogy épp ezeket gondoltam magamban egy állásinterjú előtt, az egész testemben éreztem az „almaságot”, észre sem vettem, hogy közben szól-e hozzám, vagy sem, annyira megnyugtató volt ez a gondolat.
Nem emlékszem miről beszéltünk, kiszédültem az irodából, de tudtam, hogy holnap nyolckor kezdek, büszke és izzadt voltam, mint aki szaunában járt. Több ismerőssel is találkoztam, akikkel elbeszélgettem a semmiről és észre sem vették a körülöttem lebegő „világot”. Finom vonalait e láthatatlanságnak csak nagyon kevesek észlelik. Ők a barátaim.

Ahogy lépkedtem az úton, hazafelé, én, akinek van munkája, felidéztem azt a napot.
Még nem voltam harminc sem, és épp a csizmám cipzárjával bajlódtam, munkába készültem. Ősz volt. Aznap ugyanígy szemerkélt az eső, mint ma, jól emlékszem. Szóval a csizmával bajlódtam, és akkor, abban a percben, ahogy ránéztem a félig lekopott orrára, azt kérdeztem magamtól:
Hová megyek?
Miért megyek?
Nem tudtam válaszolni, mert nem tudtam, tényleg nem tudom, hogy hová is készülök, vagy inkább azt, hogy miért. Leültem és maradtam. Megvallom, azt sem tudtam hol maradok, nemcsak azt, hogy hová igyekeztem éveken át. Egyszerűen csak ültem a széken és még csak nem is vártam. A percek múlását nem éreztem, megcsördült a telefonom, aztán újra és újra, szakadatlanul kerestek, de én csak ültem nyugodtan, mozdulatlanul. Sokáig. Így.
Nem ettem, nem ittam.

Másnap reggel még mindig ott voltam, de teljesen másképpen. Végül is felhúztam a cipzárt, nagyjából huszonnégy óra múlva, és elindultam dolgozni. Ahogy beértem a céghez, ahol akkoriban játékokat árusítottam, furcsa tekintetű kollégáim kedvessége mögött megsejtett keserűséggel vagy mániákus tenniakarással találkoztam leginkább, néhányan dolgoztak csak olyan elmélyülten, hogy a feladat eredménye gondtalanná tette a munka fáradalmait. Senkit sem ismertem meg, mindenki új volt, a sok ismerős arc, mind-mind ismeretlen lett. Hol voltak eddig? Hol bujkáltak? És hiába mentem ugyanazokra a helyekre, ahová régebben szoktam, hiába kerestem fel a barátaimat nem leltem meg az ismerőseimet. Egyedül maradtam, először éreztem, hogy igazán egyedül vagyok, de az volt a különös, hogy én a magányt mindig valami nagyon félelmetes, elárvult állapotnak képzeltem, ami rendszerint borzasztóan fájdalmas is egyidejűleg, és kínzó, meg kilátástalan. De ezek az érzések sehol sem voltak. Boldog és szabad gép voltam. Boldog. Szabad. Gép.
Jó, legyek akkor elem, részlet, csavar, lény, teremtmény, mindegy.
Hogy végül is mi történt?

Sokszor játszottam már a gondolattal, hogy a hétköznapok sodrásából egyszer kikapaszkodom egy zátonyra, és eszembe jutott az a történet, amit a kishúgom mesélt, de én csak nevettem, valami térről, ahol szerinte a lelkek pihennek, na persze, gondoltam, és mégis hogyan megy a lélek pihenni. De a kislány csak fogadkozott, hogy de, van egy ilyen tér, amikor alszunk, vagy nagyon sírunk, vagy nagyon nevetünk, magunkon kívül, annyira, akkor a lélek igaziból elmegy erre a helyre üzenetet küldeni a többieknek, ami olyan szerinte, mint amikor egy mentőautó szirénázni kezd és a rádión bejelentkezik a legközelebbi kórház. Na, hát ez is pont ilyen. Szirénázik a lélek abban a térben, és aki a legközelebb van, az siet segítségére, és mivel nem tudjuk milyen messziről kell jönnie, türelmesen kell várnunk, mert mindenképpen megérkezik.
Nos, igen, észrevették, csak épp nem tudták mit.

Eltartott egy ideig, amíg végül kitalálták, ki-ki a maga elképzelése szerint az én történetemet. Egyesek szerint gyógyíthatatlan rákos beteg voltam, aki titkolja a halálos kórt, belenyugvóan várja az elkerülhetetlen végzetet, miközben nyugalmának erejéből soha nem látott mennyiségben adja el a legújabb játékokat. A hónap végén megszokott értekezletek kávészünetében szeretetteljesen gratuláltak az eladási rekordjaimhoz, nem irigykedtek hirtelen megsokasodott keresetem miatt sem, hisz úgyis hamarosan meg fogok halni, gondolták. Mások bolondnak vagy épp szerelmesnek gondoltak, de ezt a képet maguk is hamisnak érezték, mert semmi sem magyarázta nyugalmamat, így hamarosan ők is csatlakoztak a halálos betegséget sejtők köréhez. Lényegében mindenki készült eltemetni engem, de az utolsó nap csak nem jött el. Eltelt egy év, közben eladtam a lakásomat és egy szerény, de igen szép környezetben álló házba költöztem, új autót vettem, kiállításokra jártam, utaztam, minden felhajtás nélkül, miközben munkatársaim belenyugvóan támogatták szabadságkérvényeimet, és távollétemben azt találgatták, hogy vajon mikor hullik ki a hajam a sorozatos kemoterápiáktól.

Így telt el még egy év. Én persze mit sem sejtettem a körülöttem keringő feltevésekről, nem foglalkoztam mással, csak azzal a szünet nélkül fennálló feladatommal, hogy örömmel éljem a napjaimat, míg egy alkalommal, új főnököm kinevezésén, az esti ivászaton meghallottam, hogy valaki azt mondja: szerintem ez egy nagy kicseszés, nincs ennek semmi baja, majd a mellette ülő leinti, ne legyél már hülye, fogd be a szád, mondja neki a nő, de figyelj mégis, honnan gondolod, kérdezi, aztán a férfi, valami menedzser elmondja, hogy ismeri a háziorvosomat és panaszolni kezdte neki, hogy mennyire sajnálja, hogy ez történt velem és hogy én mennyire jól dolgozom, az orvos meg csak állt értetlenül és jelezte, hogy ő semmi ilyet nem tud, illetve nem érti, hogy miről is van szó. Nem vették észre hogy mindezt hallottam. Hazamentem és állások után kezdtem kutatni. Hónapokig tartott, mire behívtak a mai interjúra, mert egy vidéki kisvárosban nem gyakori, hogy valaki nem csak a meghirdetés kényszere miatt ad fel álláshirdetést, hanem valóban a szakmailag alkalmas embert keresi.
És ő, engem választott.