SONLINE

 

A kiábrándító tény viszont az, hogy hosszú évek óta már mindenhová autóval megyek, lehetőleg a bejárathoz legközelebb eső parkolóhelyet elfoglalva, ami leggyakrabban a  mozgássérült  helyek mellett, vagy szabálytalan megállóhelyen lehet. Ha mégis távolabb kényszerülök parkolni, akkor télen „megfagyok“ és napszemüveget hordok, mert úgy érzem a hideg széltől „kifolyik a szemem“, amit férjem tudomására is hozok, ő pedig csitítgat száz méteren keresztül, továbbá biztosít róla, ha lenne lehetősége, ő szívesen elvinne a moziba a nyolcas sor nyolcas székéig, de nincs, szóval bírjam ki valahogy.

Biciklim már nincs, tavaszig volt, de mivel sosem ültem rá, elajándékoztam. A barátaink közül mindenki űzi ezt a sportot, egyikük még a Balatont is körbetekerte szülinapja alkalmából.
Egy alkalommal kitaláltam, hogy az egyetlen módja, hogy kerékpárra helyezzem testemet az, ha tandem biciklit kölcsönzünk. Rászántuk a napot és elindultunk a kölcsönzőbe, ahol a csepegő esőben, amit enyhén hűvös szél kísért (mert mikor máskor), szívélyesen megkértem a kölcsönzős bácsit, hogy, ha lehet, persze csak akkor, szereljen össze nekem egy biciklit kutyaszállítóval, mert rádöbbentem, hogy a kutyánk is velünk van, így a tandemből kiestem, hisz hárman voltunk. A bácsi kedvetlenül szétcsavarodott egy kerékpárt, összeszerelte a szállító-egységet, majd hozzácsavarozta a számomra legmegfelelőbbnek tűnő biciklihez.

Az idén elhatároztuk, hogy úszni fogunk járni. Lányom és férjem nagyjából két hete fontolgatja az úszósapka vásárlást, hisz nélküle elindulni is kár, úgysem engedik őket a medencébe. Ami engem illet, én még el sem gondolkodtam rajta, szerintem ők alapvetően lemondtak rólam. A családi életünk részévé vált az a kora esti beszélgetés, melynek keretében megvitatjuk, miért is lehetetlen ma úszni menni. És ez így megy nap nap után. (Kíváncsi leszek, ma mit találunk ki!)
A másik sportág, amit nem űzünk az a pilates. Pedig remek dolgokat hallani róla.

Antisportos barátnőmmel közösen nem-járunk sehová, ezt csináljuk nagyjából egy éve. Ha mégis megállapodunk, hogy holnap megyünk, tényleg, fél ötkor náluk találkozunk, az már elég félelmetes, de mindig bízom benne, hogy négykor telefonál, hogy közbejött egy halaszthatatlan dolog vagy én hívom őt, hogy nekem kell határidős munkát leadnom. Ő a bátrabb. Látom a telefonom kijelzőjén a nevét és azonnal rákérdezek, hogy mielőbb megnyugodjak, hogy ugye AZÉRT hívsz....és nevetünk. Persze, hogy azért hív. Hogy lemondja. És együtt örülünk. Amit viszont megteszünk a sport felé mutató életformánk kialakításáért az az, hogy hétről hétre gyarapítjuk a pilates-ruha készletünket, így a fél szekrényem sportcuccokkal van tele, természetesen használatlanul.

Lányomat korábban próbáltam távol tartani ettől a sportmentes élettől. Síelni ment évente, lovagolt, aztán az iskolában kezdett bele ilyen-olyan sportágakba, de mivel ő volt a legkisebb és így a leggyengébb, mindig kudarcot jelentett számára a sport. Így aztán arra bíztattam, találjon olyan szakköröket, ami nem túl divatos és ha ügyes hamar érhet el sikereket. Így lett mp3 lejátszója a dohányzásmentes világnapi verseny győzelméből, a csecsemőgondozó versenyről az mp4, aztán az AIDS verseny által a tévés szereplés, mert azon már az országos versenyt nyerték meg.

Én mindenkit arra kérek, hogy ne kövesse a mi példánkat, és sportoljon sokat, táplálkozzon egészségesen, meditáljon naponta legalább fél órát! Ez tehát az a rész, amit bizonyos sorozatok elejére kiírnak: ne próbáld ki otthon! Negatív példánkat azoknak a hozzánk hasonló családoknak szánom, akik esetleg félve a társadalmi kivetettségtől, nem tudják kivel megosztani ezen problémáikat, így kényszerülnek arra következtetni, hogy csak ők ilyenek.
Nem. Mi is ilyenek vagyunk.