SONLINE

Nem biztos.
De remélni szabad.

Igen, igen, persze, de mégis mitől remélhetjük, hogy a gyermekünk egyszer olyan lesz, amilyennek mindig is szerettük volna? Boldog, sikeres, gazdag...bármi..., hisz annyi mindent szeretnénk, ha ő elérne.

És máris tévedtünk.
Nincs olyan, hogy Egyszer majd.
A gyermekünk az első pillanattól folyamatosan alakul, ahogy mi magunk is, kellemetlen tény ez azok számára, akik szívesen összemossák saját személyiségüket a gyerekeikével, így a gyerek végtére „nincs is“, mert máris robotot faragtak belőle.

A kislányomnak nagyon régóta mondogatom, hogy egyszer értse meg, de úgy érzem, mára már érti, hogy ő is egy valaki és én meg egy másik valaki vagyok, valamivel szorosabb kapcsolatban ugyan, mint egy albérlőtárssal, de bizonyos értelemben pedig teljesen úgy élünk.

Mi ketten, a lányom és én, ma már néha versenytársak, máskor barátnők vagyunk, vagy a szigorú édesanya és a szegény elnyomott gyermek, de ez sosem írja felül azt a bensőséges, „tiszteletet“, ami a másik méltóságát biztosítja, kijelöli a határokat, amit tiporni egyikünknek sem szabad. Ez a mi titkunk.

Vannak napok, főként ünnepnapok, amikor összegyűlik, a szétszóródott család, amikor büszkélkedünk vagy hallgatunk a gyerekeinkről a szépen terített asztal körül. Tudjuk, hogy nem illendő a problémákról nyíltan beszélni, ezért a történeteket suttogva mesélik egymásnak a család nőtagjai, miközben a konyha és az étkező között ingáznak a levesestállal és a mosogatnivalóval. A férfiak pedig csak utalásokkal jelzik, hogy igen, Marcikával bajok vannak. Otthon aztán ki-ki a maga nejétől megtudja a pontos részleteket.

Ettől is szép.
A család.
Az ünnep.
A jövő, amit a gyermekeink hordoznak.
Mert Ők az Ünnep, akik egykor mi is voltunk, vagyunk.


A trilógia további két része
-----------------------------------------------------
Mára már két nő vagyunk, alkalmanként vetélytársal (I. szalag)

Mára már két nő vagyunk - a hidegháború négy éve (II. szalag)
---------------------------------------------------------------