SONLINE

„A férjem tizenöt éve alkoholista. Nem bírom már tovább. Tud vele csinálni valamit?”
Szilvia kérdése teljesen logikus. A férje az, aki elissza a teljes jövedelmét, aki ittasan válogatott átkokat szór a felesége fejére, aki lehetetlenné teszi az életüket. Ő pedig mindent megtesz, hogy túléljék a napokat, hogy férje megszabaduljon függőségétől, többet már nem tehet, nincs mese, a férfinak kell megváltoznia.

A gondolatmenet világos. Nem kell ahhoz alkoholista férj, hogy az emberben felmerüljön: „én megtettem, ami tőlem telik, itt már csak a másikon múlik minden”. Rendetlen kamaszgyerekek szülei, párjukban apróságokat kifogásoló férjek és feleségek, mérges munkatársak százával tudnák sorolni a példákat, amelyek arról szólnak, a másik valamiben (számukra) helytelenül vagy kifogásolhatóan viselkedik, s ez frusztráló helyzetet eredményez. Vagyis ahhoz, hogy ők maguk jobban érezhessék magukat, nincs más út, mint a másik viselkedésének megváltoztatása.

Ahogy minden más lehetséges segítség, amit a nehéz helyzetekben igénybe vehetünk, nem varázslat, a coaching sem az. A konzultációk alatt, bármilyen egyértelműnek tetszik is sok esetben a megoldás, nem tudjuk megváltoztatni senki más viselkedését, személyiségét. Akarata ellenére még akkor sem, ha személyesen ő is részt vesz az üléseken.
Amin változtatni tudunk, az minden esetben saját viselkedésünk, hozzáállásunk, az adott problémáról való gondolkodásunk. És ez gyakran elég ahhoz, hogy a másik is változzon.

Mit jelent ez konkrétan Szilvia esetében? Nyilván nem arról van szó, hogy – ha már a férjén közvetlenül változtatni nem tudunk – mostantól neki kellene örömtáncot járni, valahányszor a férfi a pohár után nyúl. De ha az elmúlt tizenöt évben nem sikerült a helyzetben komolyabb változást elérni, abból kell kiindulnunk, amiről eddig beszéltünk: a másikat megváltoztatni nem fogjuk tudni. Még az sem biztos, hogy az együttműködés legkisebb jelét fogja mutatni a probléma megoldásában. Sőt. A probléma márpedig megoldásért kiált.

Mindez azt jelentené, hogy Szilvia patthelyzetbe került? Hogy a számtalan próbálkozás után már nincs merre lépnie?

Ha a válasz látszólag ezt sugallja is, valójában minden „tűrhetetlen”, „fenntarthatatlan” helyzetben van választása az embernek. Szilviának is.
Választhatja például azt, hogy minden marad a régiben. A férje hazajön a munkából, inni kezd, szitkozódik, elvárja a kiszolgálást, elissza a család pénzét, ő pedig folyamatos gyomorgörccsel igyekszik mindent lenyelni, eltüntetni utána a nyomokat és görgetni tovább a szekeret napról napra. Ha ezt választja, ő talán belebetegszik, és kilátástalan marad a helyzete, valódi változás nélkül, mint az elmúlt másfél évtizedben.

Választhatja azt, hogy az adott körülmények ellen lázadozni kezd. Vagyis a férj változatlan viselkedése mellett ő máshogy reagál a helyzetre, mint eddig. Hogy a lázadása miben áll, pozitív vagy negatív oldalról közelíti-e meg a problémát – a kiszolgálás megvonása, hiszti, ultimátum adása, kedvesebb, megértőbb odafordulás, és így tovább –, szintén az ő döntése. A lényeg, hogy a megszokott viselkedésre nem a megszokott módon reagál. Mondjuk, ad magának, a férjének egy meghatározott időt, hogy megfigyelje, változik-e valami azzal, ha ő maga változtat a viselkedésén.

Választhatja azt, hogy elfogadja a körülményeket – tudomásul veszi, hogy a férje alkoholista, aki részegségében mindig hasonlóképpen fog viselkedni -, de ahelyett, hogy minden alkalommal felizgatná magát ezen, elkeseredne vagy dühbe gurulna, egyszerűen „fütyül rá” . Azaz nem hagyja, hogy valaki más viselkedése miatt ő boruljon ki. Mert az egyikükön sem segít.

Ezt a lehetőséget persze előszörre kikéri magának az ember. Rettenetesen nehéz elengedni sok év megbántottságát, félelmét, gyűlölködését, megalázottságát, mérgét, és a mindezekkel járó egyéb sérelmeket. Mégis, ha sikerül ezt megtanulni és megvalósítani – a mindennapi élet apró bosszúságaitól az alkoholista férjig -, sokat tehetünk vele magunkért.

Hogy ehhez azt kell-e megbeszélnie magával, hogy a férje beteg, és nem tehet arról, ami miatt ő minden alkalommal rosszul érzi magát, vagy azt, hogy ez egy részeges alak, akire oda sem érdemes figyelnie (ismét: hogy honnan közelíti meg a problémát), az megint az ő döntése. A fontos az, hogy találjon magának egy olyan magyarázatot, érvet, amit ő el tud fogadni, és ha kell, napjában huszonötször elismételni magának, amíg legbelül valóban nyugodt tud maradni.

Vagy választhatja azt, hogy elmegy. Ő megtette, amit tehetett, a helyzet nem változott és arra sincs sok esély, hogy tizenöt év után magától változni fog. Tizenöt év hosszú idő ahhoz, hogy bizonyosak lehessünk benne, így nem működik a kapcsolat, és azt mondjuk, megpróbáltam, nem olyan lett, amilyenre szükségem van, többet nem tudok itt tenni. Sajnálom, hogy így alakult, de a legokosabb lesz, ha továbblépek.

És persze választhatja mindezek kombinációját. Adok neki egy hónapot, addig én így és így viselkedek, meglátjuk, változik-e a helyzet. Ha nem, akkor sem húzom fel magam, ő ilyen, mert... ha azalatt sem változik semmi, fogom magam és elmegyek, mert...

A cikk a hirdetés után folytatódik

Hogy neki melyik a legjárhatóbb út, ő tudja legjobban. A legfontosabb a helyzetében – ahogy minden hasonló, „beszorult” helyzetben is, hogy ne az adott probléma tehetetlen túszának érezze magát, aki maximum a másik körülményeket megváltoztató csodában hihet, hanem – a fókuszt áthelyezve a másik viselkedéséről a saját hozzáállására – szabad embernek, akinek van választási lehetősége. Saját fejében bizonyosan, és az ő lelki békéjének ott a kulcsa.