SONLINE

– Lent dolgoznak – állít meg egy bácsika, aki az ösvényen tolja fával megrakott biciklijét. – Kevesebbet kell gyalogolniuk ebben a melegben, ha a kertekalján mennek.

Utóbb kiderül, a távolságban igaza volt, a meleggel kapcsolatban viszont mellélőtt. Míg a dombtetőn fák, addig lent kukoricatáblák között vezet az út, felettünk tombol a júliusi nap.

– Harmincöt fok van árnyékban – jegyzi meg Cseh László, aki meglepődik, hogy a földszállító traktorok helyett egy ismeretlen autó áll meg a somogybabodi szakadék keskenyebbik, alsó részénél. Csak hát árnyék sehol, a tűző napon a vagy negyvenöt fokban azonnal ömleni kezd rólunk a víz.

– Éppen fordulnak a kocsik – magyarázza tovább újdonat ismerősünk, aki társával azt a falunapi feladatot kapta, hogy segítsen letolni a rakományt a pótkocsikról. Merthogy Somogybabod népe úgy döntött, mulatozás, kikapcsolódás helyett munkával tölti a falunapot: megpróbálják, ha nem is betemetni, de legalább valamennyire veszélymentesíteni az amúgy (katasztrófa)turistalátványossággá előlépett katlanjukat.

Júniusban nyílt meg a föld a településen, a hatalmas esőzések miatt több száz méter hosszú, helyenként tizenöt méter széles, s csaknem ugyanilyen mély szakadék keletkezett a falu keleti oldalán a löszös domboldalon. A szakemberek – katasztrófavédők, a pécsi bányakapitányság illetékesei – akkor felmérték a területet, s kiszámolták, körülbelül nyolc és félmillió forintból lehetne feltölteni a krátert. Ám ilyen mennyiségű kő és zúzalék babodra szállítása komoly logisztikai szervezést igényelne, hiszen nagyjából négyszáz kamionnyi töltőanyagra lenne szükség.

Mivel a település büdzséje nem bír el ilyen be nem tervezett költségeket, állami segítséghez folyamodtak. Ám addig is, míg kérvényüket elbírálják, úgy döntöttek, valamelyest a maguk erejéből is javítanak az áldatlan állapoton.

– Az interneten indult, az augusztusi tűzijátékok költségét a borsodi árvízkárosultaknak szánó mozgalom adta az ötletet – avat a részletekbe bő negyed óra, s némi agyvízforrás után Csima Sándor polgármester immár a községháza előtti árnyas teraszon, miközben párálló falú pohárban jeges vizet kortyolgatunk. – Úgy döntöttünk, az idei falunapi műsorra szánt pénzből, nagyjából négy-ötszázezer forintból legalább a közvetlen életveszéllyel járó állapotot megszüntetjük.

Vagy hetven helybéli ragadott ásót, lapátot, hogy segítsen megpakolni a traktorok mögé kötött pótkocsikat, melyek a földet a szakadék keskenyebbik feléhez hordták, ahol két munkagép próbálta betemetni az árok keskenyebbik részét.

Illetve egyelőre csak a traktorosok serénykednek, a falu átellenes végéből pöfögnek a földdel megpakolt orosz gépcsodák a szakadék alsó részéhez. Róluk is ömlik a víz, a fülkében lehet úgy ötven fok, kiszállva belőle már a tűző napon is enyhébbnek érzik a klímát.

– Jó ez a ruszki traktor, bírja a munkát, elmegy minden terepen – magyarázza Horváth István –, hiszen ez még nem nejlontraktor, nem műanyagból készültek a borítások, benne van a fém, ami nem törik, hanem görbül, azt pedig ki lehet kalapálni. Viszont nincs benne kagylóülés, és persze légkondi sem.

Utóbbit a nyitott tető és a lehúzott ablak hivatott pótolni, a hatásfok azonban meglehetősen alacsony. Nem véletlen, hogy egy élelmesebb sofőr vizestartályt szerelt a félig nyitott tetőre, melyet néhány helyen megfúrt, hogy legalább a csepegő víz jelentsen némi enyhülést. Ez sem sokkal hatásosabb próbálkozás...

– Ki kell hozni a másik gépet – fordul közben a polgármester felé a kráter alsó szélénél Böjte József –, a markoló nem tud bemenni a szakadékba, hogy lebontsa a falakat.

Húsz perc pauza következik, melynek örülnénk, ha legalább még egy bokor lenne a környéken azon kívül, mely alá leheverednek a traktorosok. Bő negyed óra múltán egy tolólapátos gép érkezése jelenti a szaunaszerű állapot végét – helyette a Szaharában érezzük magunkat, szemmaró porfelhő társul a forrósághoz –, térül-fordul a masina, s elegyengeti annyira a talajt, hogy a Case névre hallgató monstrum meg tudja kezdeni az érdemi munkát. A markolókanál óriási darabokat szaggat ki a domboldal felé egyre mélyülő kráter oldalaiból, az addig függőleges partfal lankásabbá válik. Persze minden méterért meg kell küzdeni, az óriási gödör aljába hulló földet el kell egyengetni, különben megfeneklene a munkagép.

Mely ekkor még viszonylag könnyebb terepen halad, hiszen a felvégen már nemcsak a talajjal, de a hasadásba zuhant fákkal, bokrokkal, s a várhatóan a munka során lezuhanó, jelenleg még gyökerük kis részével kétségbeesetten kapaszkodó erdőszéllel is meg kell majd birkóznia.

– Úgy terveztük, estére végzünk – jegyzi meg Csima Sándor optimistán. A polgármester csak a napszúrás miatt aggódik, ha a körülményeket nézzük, jogosan.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Közben némi meglepetésre turisták bukkannak fel a kráter legveszélyesebb, legmélyebb részénél, s fotózni, kamerázni kezdik a munkát.

– Inkább egy sört hoztak volna, mint apparátot – jegyzi meg az egyik, a traktorok lepakolásánál segédkező babodi.
– Van sör a hivatalban rengeteg – kap a szón a polgármester. – Még a tegnapi adag sem fogyott el, sőt, hoztak is vissza belőle, akik elvitték.

– Ki a rossebnek kell a meleg sör ilyen időben – reagál az egyik traktoros, mielőtt lenne időnk meglepődni a szokatlanul hősies önmegtartóztatáson. – Ha be lenne rendesen hűtve, lenne gazdája.

Csima Sándor megígéri, estére meglesz. Mire végeznek a munkával, a kondérok is megtelnek, s a sört is ideálisra hűtik. A rendhagyó falunap záróakkordjaként ugyanis együtt vacsorál a falu, s még egy kis szerény műsorra is van kilátás. Mert azért ünnepelni is kell. S ezúttal van is mit. Nagy dolog az összetartozás...