SONLINE

„A zsidó hagyomány az életet nagyra becsüli, és azt tartja, hogy a halál az élet velejárója. Az elhalálozás csak abban az esetben katasztrófa, ha váratlanul, vagy végzetes körülmények között következik be. A túlélők számára a hozzátartozó elvesztése a belenyugvás erősítése ellenére mégis csapást és mély fájdalmat okoz.“

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Az utóbbi ötven-hatvan évben megváltozott az embereknek a halálhoz való viszonya – mondja Ábrahám Vera. Nem illendő gyászt mutatni, sajnálni azt, aki gyászol. Sőt, igyekszünk úgy tenni, mintha az illető nem is gyászolna. Régen elsiratták a halottakat. A zsidóságnál viszont most is ugyanúgy van, mint több ezer évvel ezelőtt; a kialakult rítusok a gyászt is megengedik.

Ábrahám Vera Somogyszilben született, majd útja Balatonszárszón és Siófokon keresztül Szegedre vezetett. Napjainkban is ott él. Töltekezni, kutatni azonban Somogyba jár vissza. Ide kötődik. Temetőket kutató munkája is Somogyszilben kezdődött. Úgy érezte: a múltat meg kell menteni a jelennek és a jövőnek. Ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor édesanyja szülőfaluja, Gadács történetét dolgozta fel: „ha nem írom le a hétköznapokat és ünnepeket, mintha azok az emberek nem is éltek volna. De éltek, örültek, sírtak, alkottak, dolgoztak“.

Az asszony járja a temetőket, kifejezetten a zsidó temetőket. Azt mondja, azért, mert kötődik a múlthoz és kötődik a zsidósághoz. Lánya kislánykorától kísérte az édesanyját útjain; gyakran már reggel hét órakor a sírkőfeliratokat silabizálták.

– Ezek a temetők nemcsak vallási, kegyeleti színterek, hanem múltunk részei – vallja Vera. Elvitték a somogyi zsidóságot, ahogy a többit is, nincsenek hozzátartozók. A temetők meghaltak, holott a temető a zsidóságnál az Élők háza. Nincs, aki ápolja őket, elhordják a köveket, benövi a bozót, és sok helyen nyoma se marad. Én úgy gondoltam, hogy a lehetőségeimhez képest megőrzöm. Írásban tudom megőrizni és fotón. A sírfeliratok mellett jelképek mesélnek az elhunytakról: letört rózsabimbó, szomorúfűz, égő mécses, koszorúvá hajlított ág, ötágú korona, legyező. Kirajzolódik a Balatonba fulladt fiatalember alakja, a házaspáré, akik tizennyolc nap különbséggel távoztak el, vagy a szabónőé, a kamasz fiúé.
„Feltöltődöm a temetőben, ahol béke és nyugalom honol, s én itt otthon vagyok.” Ráhangolódom az ott lévő emberek sorsára.

– Aki ott fekszik, szinte ismerem. Kinyílik egy képzeletbeli ajtó, amelyen keresztül bepillanthatunk az egykori közösség életébe. Kicsit életre lehet kelteni, akiket méltatlanul elfelejtettek, és nincs, aki megőrizze az emléküket. Valaki azt mondta: kit érdekel, mit csinált öreganyám meg öregapám? De hogy induljunk el a jelenbe, ha nem ismerjük a múltunkat? A könyveimben megmarad, ami helyenként már most sem látható. Talán nem lesz ember, aki reggeltől estig a levéltárban kutatná. Nekem van ehhez türelmem, és örülök, hogy tudok valamit adni. Igen, megszállottság kell hozzá, s újabb kihívásként élni meg minden újabb feladatot – összegezte somogyi útjainak indíttatását Ábrahám Vera.