SONLINE

Kosárlabdabíró is lehetett volna akár, a főiskolán ugyanis, ahol testnevelés szakra járt, játékvezetői vizsgát is tett. Édesanyja meglátása határozta azonban meg a pályáját egy életre, amikor tízévesen beíratta a jó hírű KISZ Központi Művészegyüttesbe.
– Édes lányom, olyan vékony a lábad, hogy ezzel kezdenünk kell valamit, mondta anyukám; így lettem néptáncos, noha pesti lányként a néphagyományok valahogy nem voltak részei a mindennapjaimnak – eleveníti fel a kezdeteket Szigeti Angéla néptáncpedagógus, a siófoki Balaton Táncegyüttes művészeti vezetője, a Somogy Megyei Néptáncszövetség által alapított Csikvár József koreográfusi díj első kitüntetettje.

Fontosnak tartja, hogy legyen rendszeres szakmai visszajelzés, ezért is örül, hogy a megyei szövetség felmenő rendszerben versenyezteti hosszú évek óta az iskolákat, ami a maga nemében országos kuriózum.
– Ez nyilván a somogyi néptánchagyományokból fakad; Csikvár Józsefék kezdték az Együd Árpád nevét viselő néptáncversenyeket, ma is ez a legfontosabb megméretésünk – így a művészeti vezető. – Csikvár Józsi bácsit én a nyári dudaiskoláiban ismertem meg, nagy hatással volt rám a tudása, később aztán gyakran hozzá fordultam tanácsért, ha elakadtam, vagy csak, ha lelkileg mélypontra kerültem. Előfordult, hogy elkeseredésemben azt mondtam, nem csinálom tovább, nem látom értelmét. Csikvár azzal öntött belém lelket: abban ne hagyd, mert nagyon fontos, hogy mindenütt legyen ott az az egy ember, aki a többit is húzza; ezeknek az „egy embereknek” nem szabad föladni soha, másoknak igen. Ma is sokat gondolok a szavaira...

Merthogy ma se könnyű néptáncot tanítani, sőt, tán sose volt ilyen nehéz. Igaz, az UNESCO éppen a közelmúltban vette fel a magyar táncházmódszert a szellemi kulturális örökség megőrzendő kincsei közé, de Szigeti Angéla szerint ez nem jelenti azt, hogy „minden rendben volna”.
– Az nem táncház-mozgalom, hogy egy évben egyszer elmegyek egy ilyen alkalomra. Régen valódi közösség alakult ki általa, azért gyűltek össze, hogy egymást tanítsák a táncra. Tudás nélkül táncházba menni, egyet „lötyögni”, ez tévút. Sokszor gondoltam már rá, hogy jó volna bevezetni a somogyi táncokba az embereket. De éppen most ez különösen meddő kísérletnek tűnik, hiszen sosem zárkózott be ennyire a társadalom. De talán éppen a mindennapi bajainkra is orvosság lehetne. Először annak az érzésnek, a hangulatnak kéne kialakulni, egyfajta „táncház-lelkiállapotnak”, amivel el tudják mondani, táncolni az érzéseiket, beszélgetni, táncot tanítani és tanulni, s így alakulhatna ki egy közösség. Ez volna a táncházmódszer.

Ő maga mondta, hogy fontos a visszajelzés, a megméretés, ezért is lep meg, amikor elárulja: gyermekcsoportoknak nem feltétlenül készítene színpadi koreográfiát ha rajta múlna, csakis azoknak, akik már minden szempontból érettek, felkészültek rá.
– Egyfajta kényszer ez az elvárások miatt – avat a titkába. – Azt mondja a szülő, ha egyszer beírattam a csemetémet néptáncra, akkor minél hamarabb színpadon szeretném látni. Állítom, ha nem lenne ez a „szülői nyomás”, akkor a gyerekeknek eszükbe se jutna a szereplés. De ilyen világ veszi körül őket, megértem azt is, hogy kell a sikerélmény. Ha a legjobbakat emelhetném ki és ők húznák példaként a kevésbé jókat, egészségesebb értékrend alakulhatna ki a fiatalság körében. Mert mégiscsak ez a legfontosabb, nem a színpad. Számomra az jelenti a legnagyobb örömet, amikor egy olyan gyereket tudok beilleszteni a koreográfiába, aki úgy került hozzánk, hogy kettőt se tudott lépni ritmusra. A néptánc nem csak táncikálás. Felkészülés az életre, annak nehézségeire. Erőfeszítéssel jár, de ha képes rá a fiatal, akkor cserébe értéket, igényességet közvetítünk a számára, s remélhetőleg felnőttként is különbséget tud majd tenni értékes és értéktelen között.

Ma ez különösen nehéz, ismeri el a friss díjazott, hozzátéve: a mai fiatalok, s ez mindegyik korosztályra igaz, nagyon fáradtak, kimerültek. Százfelé szakítják őket, nagyok a követelmények.
– Fiúból például minden korábbinál nagyobb a hiány, elszipkázza őket a foci, csak azt nem értem, miért tart akkor ott a magyar futball, ahol?

Költői kérdés. De legalább minden egyes, a néptánc, a néphagyományok mellett ma hitet tevő fiatal valóban megbecsülendő, hiszen néptáncos celebről nemigen hallani. Harminchárom táncos alkotja ma a legnagyobbakat, a nagy múltú Balatont (nem meglepő, hogy Szigeti Angéla mindkét nagylánya csapattag), s a művészeti vezető szerint ez szép szám. Vannak visszajáró egyetemisták, sokan közülük első elemista koruk óta táncolnak.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Azt azonban riasztó tapasztalni, hogy azok közül a fiatalok közül is, akiket mi neveltünk a magyar táncokra, a magyar hagyományokra, sokan külföldön találják meg a boldogulásukat, gyakran családostól – teszi hozzá Szigeti Angéla. – Igaz, amikor fölhívnak, vagy amikor hazajönnek és leugranak közénk egyet táncolni, az azért erőt ad.
Merthogy ugye ő az az egy, aki nem adhatja fel...

Élvezze a néző is, hogy a gyerekek élvezik

Ha Szigeti Angéla, akkor Papp Károly is – elvégre másfél évtized nagy idő. Igaz, Angéla állandó oktatótársa lassan, fokozatosan átnyergel a borászkodásra, valamiből élni is kell jelszóval.
– 1995-ben jöttem haza a feleségemmel a BM Duna Művészegyüttes után, majd Angélával együtt vettük át előbb a Balaton Táncegyüttes vezetését, azután közösen alapítottuk meg a tánctagozatot is a művészeti iskolában – emlékszik Papp Károly. – Jól kiegészítettük egymást, táncosként és táncpedagógusként is. Hasznos volt, hogy a fiatalok női és férfi „táncszerepet” is láthattak egyszerre. Amikor még erőinket maximálisan kihasználva összpontosítottunk a néptáncra, a környező településeken (Balatonföldváron, Balatonszárszón, Zamárdiban) is besegítettünk. Rá kellett azonban jönnöm idővel, hogy mást is kell mellé keresnem a jövő, a megélhetés érdekében, így jött a borászkodás, a balatonszabadi pincészet kialakítása. Amíg megy együtt e kettő, a táncot nem adom föl, de a Balaton Táncegyüttesnek már inkább csak a szervezésben, a háttér biztosításában segítek, a művészeti iskolában azonban, ha csak tudok, részt veszek az oktatásban. Örülök, hogy Angéla lett az első Csikvár-díjas, ha valaki, ő megérdemli, hiszen kiváló gyermek-táncpedagógus, ötletei, gondolkodása révén valósulhat meg az, ami amúgy is az eredeti célunk: a színpadon látottak alapján egyszer csak a néző is elkezdje élvezni, hogy a gyerekek is mennyire élvezik a táncot...

Szürettől farsangig, avagy színpadon a plébános is

Siófokon nincs már önálló művészeti iskola, amióta „beolvasztották” a néptáncot és zenét tanító intézményt az egyik helyi általános iskolába. Akik innen „kiöregszenek”, vagy más keretek között űznék a néptáncot, azok számára ott a Balaton Táncegyüttes, melyet a Városi Néptánc Egyesület tart fenn. Ez szervezi a rendezvényeket, fellépéseket, nyári táborokat (mellesleg Szigeti Angéla az egyesület ügyvezetője). A fiatalok csoportjai és a Balaton ősszel szüreti hagyományainkat idézte „Borban az igazság, szívünkben a vigasság” című műsorával – a bor, a szőlő körül forgott minden táncban, dalban és kiegészítő szövegben, megidézve a szőlőpréselést és a bodnárok táncát, megjelenítve a hazai borvidékek kultúráját. Legutóbb pedig az év végi ünnepkört idézték meg, ahol még Gárdonyi Máté kiliti plébános is színpadra lépett, hogy „átkötésül” a karácsonyi ünnepkörről beszéljen. A hagyományoknak megfelelően a télűzés lesz a következő témájuk kiszebábu-égetéssel és táncházzal, farsang idején.