SONLINE

– Hányadik volt a kirúgási listán?
– Hogy min? – lepődik meg Mihályfalvi László.

– A negyedik C-jén Borka tanár úrnál.
– Passz... Lehet, hogy nem is voltam rajta. A rosszak mellett eminensek kerültek rá. 

– Tehát nem volt fegyelmezetlen, de stréber sem.
– Röhögésben voltam osztályelső.

– És, gondolom, magyarból meg oroszból.
– De rég is volt... Amúgy Géza bácsi utóbb azt mondta, bárcsak még egy olyan osztálya lehetne, mint amilyen az az 59-es 4/c volt. 

– Tanárként hasonló kedvencek?
– Csak banális választ tudnék adni... Sok osztály közel állt hozzám, négynek viszont osztályfőnöke is lehettem. De mindig mindenhová örömmel mentem be órát tartani. S mit ad Isten, mindegyik osztályt meg is tudtam szeretni. Olyannyira, hogy elváláskor együtt búsultunk. Én őket sirattam, ők...

– A Mifit...
– Sohasem zavart. Sőt...

– Csúfnév?
– Dehogy! Becézés. Még a nagybajomi időkből. 

– A -fi fiatalít.
– Örülök, hogy mára nem lettem Mifi bácsi... 

– Magával hozta Bajomból?
– Fogalmam sincs, hogyan jött át. Szerintem nincs kapcsolat, egyszerűen így alakult. S nem derogál, hogy az egykori diákjaim ma már a szemembe is mondják. Vagy írják. A lányok legtöbbször úgy kezdik az e-maileket: Drága Mifi! És tegeznek. Pedig a pályám kezdete óta mindig magáztam őket.

– Még a hetedikeseket is?
– Furcsán is néztek rám.

– Képzelem: kimegy a kaposvári tanár Nagybajomba, s magázza a falusi lyányokat.
– Ennél már csak én éreztem magam furcsábban. Mindig városi gyerek voltam, erre kikerültem falura.

– Nehéz volt hozzászokni?
– Nem bonyolultabb, mint megszokni a huszonnégy ágyas kollégiumi szobát Pesten.

– Ilyen körülmények várták az Eötvösben?!
– Ez még előtte volt, a Béla király úton egy egykori kaszárnyában kezdtem. Csak utána jött az Eötvös. Glatz Ferenccel és Sánta Ferenccel. Előbbi nevelőtanár volt, utóbbi könyvtáros. Akkor írta Az ötödik pecsétet. Háromszor olvastam újra.

– Bezzeg Az utolsó mohikánt...
– Az első könyv, amit kézbe vettem... Bogyó páter adta a jezsuitáknál, ahová édesanyám azért adott be, mert úgy vélte, náluk nem tanulhatok rosszat. Így aztán elég hamar megtanultam olvasni és sakkozni. A páter tudta, aki ezt elolvassa, rákap a könyvekre.  

– Nekem speciel nem tetszett. Karl Mayt jobban szerettem. Coopernél sok volt az unalmas leíró rész.
– Bennem viszont éppen ezek élnek úgy, ahogyan anno elképzeltem. S ezért is nem olvasom újra, nem akarom, hogy megváltozzon a kép. 

– Az olvasás szerelmesének fájhatott, amikor a diákok még a kötelezőket is megpróbálták megúszni.
– Mindig mindenkit irigyeltem.

– Nem értem!
– Ha valaki olvasta, mondtam neki, milyen jó lesz újra kézbe vennie. Ha pedig nem, akkor legalább újdonságot kap, ha belekezd... 

– Nem röpült az egyes?
– Mit értem volna el vele? Csak megutálják a könyveket. Inkább megpróbáltam bemutatni, mitől jó az a könyv. Vagy a szerző. 

– A kedvencével sokat küzdhetett, mire sikerült elfogadtatnia...
– Mi a baj Hemingway-jel? Természetesen imádták.

– Na ne...
– Hát lehet nem szeretni?

– A korszakból inkább Steinbeckre voksolnék.
– Őt is szeretem.

– Mindig ez volt a rémálmom: a tanár, aki meg akarja tanítani a kedvenc szerzőit...
– Csakhogy én nem tanítottam, hanem beszélgettünk róla. Nem számított, mi van a tankönyvben, ha a diáknak volt véleménye.

– A felvételin viszont a Szegedi-Maszákot kérdezték...
– Valahogy mégis felvettek tőlem magyar szakra szinte mindenkit. 

– Ha ennyire szeretett tanítani, miért fordult az igazgatás felé?
– Hát ez az! Ma sem tudom, jól döntöttem-e anno. Sajnálom, hogy kevesebb közvetlen tanítványom lett. S talán a diákok közül is akadt, aki bánta, nem én tanítottam őket.

– És mégis az irodát választotta a tanári helyett.
– Nyolcvannyolcban, amikor Varga Sándor igazgató megbetegedett, megbíztak ideiglenesen. Egy darabig kettős életet éltem, még egy országos visszhangot kiváltó sztrájkot is összehoztam.

– Emlékszem, imádtuk. Egész délelőtt a betonoson kosaraztunk.
– Nekünk annyira nem volt víg napunk... Ötven százalékos béremelést követeltünk, még Glatz Ferenc miniszter is lejött hozzánk. Végül persze nem kaptunk annyit, viszont rengetegen támogattak bennünket az országból.

– Biztos ez is közrejátszott, hogy megválasztották.
– Azért addigra már lehúztam 19 évet a Táncsicsban. Ismertek, biztattak. 

– Sikerrel.
– Szerencsére sikerült is elég sok mindent megvalósítanom a terveimből. 

– A legnagyobb büszkeség?
– Csak egyet szabad? Mert így nehéz. Talán, hogy akkor az ország legjobb gimijei között tartották számon a Táncsicsot.

– Bornírt kérdés: miért?
– Minden együtt volt: megfelelő tanári gárda, értékek, diákok. 

– Ez mind nagyrészt a dirin múlik... De akkoriban könnyebb lehetett igazgatónak lenni, hiszen nem volt ennyire átpolitizálva a szakma.
– Ennél nagyobb problémát most nem is tudnék mondani az oktatásban. Az iskolában ugyanis nincs helye politikának! Mint ahogyan a sportban vagy a kultúrában sincsen! Mert ha befurakodik, már nem a szakmai alapok döntenek, és ez silánysághoz vezethet...

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Már ezért megéri nyugdíjasnak lenni... A régi életből csak a kedves emlékek maradtak.
– Így van, ülök itthon, és... nem csinálok semmit.

– Most komolyan...Úgy látszik, a Mifi-törzsasztalt például nekem kell szóba hoznom.
– Havonta egyszer összejövünk, főként régi tanítványokkal.

– Mi a téma?
– Minden. Az élet. A lényeg, hogy mindenki hozzon valamit magával. Legutóbb hatan voltunk, s bár nem beszéltünk össze, mindenki istenes verset választott.

– És a következőn?
– Még nem tudom, de már várom. 

– És addig?
– Az írás is megmaradt, akár újság, akár könyv; aztán kertészkedem, a sövényt is én telepítettem. És az udvari sziklakertet is én találtam ki... 

– Mint a Táncsicsban.
– A Panteon. És az Ifjúság kútja. Meg az egykori nagyok emléktáblái. 

– Lesz mifis is?
– Ennyire rosszul nézek ki?!

– Na ne...
– Talán egyszer valaki kezdeményezi. Persze arról már nem fogok értesülni... De nem is ez a fontos. Mert jó dolog, ha hálás az utókor, de még jobb, amikor a jelen elismer...