SONLINE

A kapuban már gyülekezik a falu. Az udvarban sokat sejtetően áll egy felkaszázott bicikli és százegy pohár pulpituson. Kalapáccsal és csavarkulccsal jön felénk a falu büszkesége Farkas Árpi bácsi. A hatvannyolc éves, ősz hajú ember egy percre se tud megállni, mindig jár valamin az agya. Pénzt nem remél mutatványiból, legfeljebb csak akkor fogadja el, ha azzal másokon segít.

– Lejöttem már a Mecsekről és a Kékesről is ugyanígy – meséli a fehér inges zsonglőr. – Le akarok gurulni a Monte Rosaról is, de nincs rá pénzem, hogy odáig kivigyem a biciklit, ugyanis az osztrákok vonaton nem engednek kerékpárt szállítani. Talán majd valaki támogat. Próbálok megjelenni mindenhol. A Rózsa Gyuri nem engedett be a Leg-leg-legbe, ez már régen volt. A Fábry, annál már voltam - dicsekszik, és el is indulunk ki a Hetest és Mérőt összekötő útra. Egy egyenes terepet választ ki itt Árpi bácsi, majd nekilódul. Nem hinni a szemnek. Néhányan úgy gondolják, hogy vénségére megőrült, de aki ismeri, tudja róla, hogy ő mindig is ilyen, örökmozgó.


Teker Árpi bácsi csoda-kétkerekűjével, amelyről kilenc kasza meredezik két oldalról felé, és ha esik, biztos jut neki belőle. Mikor már eléggé begyorsul, szájába vesz egy eddig oldalán lengő kaszát és szerszámokért nyúl. Lecsavarozza, kikalapálja a kormányt. Először a csavarkulcs repül el (ami örökre el is tűnik), aztán a kalapács megy az út szélére, majd végül a kormány és kéz nélkül kilenc kaszával, nyakában a halállal gurul. Futva lohol utána mindenki, még a szippantós autó is lassít, és Árpi bácsi megáll, újra túlszárnyalta saját rekordját.
A csavarkulcs hiánya miatt, ugyanúgy kell hazáig mennie, mint a mutatvány alatt, de ez a plusz egy kilométer a gyakorlott zsonglőrnek meg se kottyan.

Közben az egyre gyülekező szomszédhad türelmetlenül várakozik, hogy lássák, vajon Árpi bácsi megáll-e a tizenöt sor pohár tetején. – Menjen már föl! – kiabál be egy középkorú hölgy, de zsonglőr már rutinosan válaszol.
– Elvtársnő, ne izgasson! Ez nem rétes, hogy ha nem sikerül, akkor kidobom a kukába. Ennek idő kell és törődés.
A gondosan előkészített, házi gyártású pulpitus egy szőnyegen letakart talapzaton kezdődik, erre van rakva két harminc centisre vágott szennyvízcső, amelyen egy deszkára sorakoztatva tizenöt sorban százegy pohár áll. A hat-hetessével sorakozó szocreál üveg kávéscsészéken újabb deszka, rajta az úgyszintén harminc centisre lecsapott cső, rajta egy kisebb deszka féltéglával kitámasztva, ezen fog egyensúlyozni Árpi bácsi.

Hölgyeim is Uraim! – húzza ki magát a mutatványos, és emelkedett hangon folytatja: – Most bemegyek képet mosni, de ne nézzenek be, mert a nagy a rend, ugyanis a feleségem elment a boltba. Úgy tizennyolc éve.
Alig telik el néhány pillanat, a néma csöndben már ott is van Árpi bácsi, szájában a bicikliről ismert kasza és el is indul a létrán felfelé. Egy láb már fenn van. Lassan a másik. Az ő korában levő hölgyek ugyanilyen óvatossággal lépkednek fel a panel lépcsőházában, de ő most két méter magasan és tizenöt poháron. Még le is biccent a szorgoskodó segédnek, hogy húzza ki a féltéglát, bevárja az esetlenkedő tévést is, majd elengedi óvatosan a korlátot, és kitekint nézőire, háttérben pedig szól a rádióból a „Mégis mozog a Föld!”. Mosolyog a kaszával a szájában és boldog, néhány másodperc után korlátért kap és fogadja a kitörő tapsvihart: – Azért nem csinálom tovább, mert reggeliznem is kell! – mondja szerényen és bevallja nem fél: - Nem a félelemre gondolok, hanem mondjuk Churcillre, a fronton. Ez régi trükk. Tizenkét éves korom óta zsonglőrködöm, egyébként minden az oldalreflexeken múlik, egy millimétert sem tévedhetek.

Hogy mit csinál szabadidejében a falu hőse? Nem a kocsma kövét koptatja, ezt már tudjuk. Rajzol. –Mivel a mutatványaimat nem gyakorlom, ezért fejben és papíron kell kitalálnom- dicsekszik Árpi bácsi. –Legfeljebb, a déli hírek alatt szoktam egyensúlyozgatni kicsit.