SONLINE

Egy kaposvári segéd-telekkönyvvezető kezdeményezéséből nőtte ki magát az ország egyik legjelesebb pedagógiai intézménye: a Somssich Pál utcai Duráczky József Pedagógiai Fejlesztő és Módszertani Központ.

Milánkovics Tamásnak hívták azt a telekkönyvi hivatalnokot, aki passzióból kezdett siketnémákat tanítani, tevékenysége azonban olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1887 tavaszán – Tallián Béla főispán támogatásával és szerte a megyéből érkezett adományok révén – siketnémákat oktató magániskolát nyitott Kaposváron. Noha az eredmények most sem maradtak el – még Londonból és Hercegovinából is érkeztek ide tanítványok –, 1895-ben megszűnt az iskola. (Milánkovics pedig két évre rá elhunyt Budapesten.)

A siketnémák oktatásának eszméjét azonban az új somogyi főispán, Talián Gyula szintén felkarolta. Nemsokára nagyarányú gyűjtésbe fogtak (Esztergom és Szatmár vármegyéből is érkeztek adományok), a miniszter pedig Klinda Kálmánt, a siketnémák váci intézetének segédtanárát az új iskola megszervezésének feladatával rendelte ki Kaposvárra. A város által felajánlott helyiséget felszerelték, bebútorozták, s a kormány, a vármegye, a város és a társadalom áldozatkészsége folytán 1897. október 6-án megnyílhatott a siketnémák államilag segélyezett kaposvári intézete. A Sétatér utcai bérelt házban, a volt erdőmesteri lak főépületében eleinte csak kilenc növendéket tanított a nagy bajuszú Klinda Kálmán (fiúkat és lányokat egyaránt), a gyerekek száma azonban gyorsan növekedett, s a három tantermes épületben már nagy gondot okozott az öt osztály elhelyezése.

Így hát az intézmény elköltözött a Meggyes, azaz a mostani Somssich Pál utcába, arra a helyre, ahol ma is található. A telket a város adományozta a siketnémáknak, de az építkezéshez az állam is jelentős támogatást nyújtott. A hat tanteremmel és egy igazgatói lakással ellátott intézet építésébe 1902. április 22-én vágott bele Gáspár Gyula építőmester, s a gyerekek és nevelőik szeptemberben már birtokba is vették az új iskolát. Az eklektikus stílusú, eredetileg egyemeletes épület a mainál lényegesen egyszerűbb tömegű volt: egyetlen, az utcával párhuzamos tömege a kerítésvonaltól hátrébb helyezkedett el.

Nem csak a siketnémák érezték itt otthon magukat: a Szabad Lyceum Egyesület 1903 májusában az újonnan épült siketnéma-intézetben rendezte meg az első kaposvári képzőművészeti kiállítást. (A jótékony célú tárlaton Rippl-Rónai József, Vaszary János, Kunffy Lajos, Bacskay Béla, Kopits János, Udvary Géza, Ungváry Sándor és Mihalik Gyula művei szerepeltek.)

Az iskolaépületnek azonban volt egy nagy hiányossága. Bár a növendékek száma ekkor már elérte a hatvanat, s az egész Dél-Dunántúlról vettek fel tanulókat, internátus nem épült a számukra. A gyerekek külső szállásadóknál laktak, olykor nem a legjobb körülmények között. Helyzetüket az első világháború és az azt követő gazdasági válság tovább súlyosbította; megesett, hogy az éhező kis növendékek koldulásra kényszerültek.

Az internátus ügyét gróf Klebelsberg Kunó kaposvári látogatása lendítette át a holtponton. A jeles kultuszminiszter 1930. március 15-én tizennégy kulturális intézményt keresett fel Somogy vármegye székvárosában, köztük a siketnéma-intézetet. Deschensky Ferenc, az új igazgató szerét ejtette, hogy szóban is előadja az intézmény panaszait, amelyek most meghallgatásra találtak. A miniszter anyagi segítségével még azon a nyáron felépült az intézet egyemeletes keleti épületszárnya, az internátus, bár berendezni és megnyitni csak a következő évben sikerült. (A bentlakást lehetővé tévő szárny két-két nappali és hálóteremből, valamint egy-egy mosdóhelyiségből állt.)

Amúgy a siketnéma-intézetet is elérte számos kaposvári iskola közös sorsa: mind az első, mind a második világháborúban hadikórházat rendeztek be falai között (1944 tavaszán átmenetileg német katonai kórházat is). 1945-től folytatódott a nevelőmunka, a szegényes körülmények ellenére is kiemelkedő eredménnyel. 1953 májusában újra elkezdték az épület bővítését; az egy emelettel megnagyobbított, tanulóotthoni célokat szolgáló épületrészt 1954 novemberében avatták fel.

A forradalom után, 1956 decemberében az elhivatott nevelő, Duráczky József (1909–1993) került az igazgatói székbe, aki 1932-től fogva tanított az intézményben. A budapesti születésű, de magát alföldinek valló pedagógus legnagyobb alkotása Közép-Európa akkor legkorszerűbb – kaposvári – siketnéma-óvodája volt. A kitűnő szakember azért kezdeményezte az óvoda megépítését a siketnéma-intézet részeként, hogy alacsonyabb életkorban kezdhessék a sérült gyerekek oktatását.

A Siketnémák Dunántúli Központi Óvodája, amelynek alapkövét 1958. június 5-én tette le Ilku Pál művelődésügyi miniszterhelyettes, Szigetvári György és Szigetvári János tervei alapján és nagyrészt társadalmi segítséggel épült fel a szomszédos volt Nemzeti Kaszinó parkjából kihasított területen. 1959 őszén nyílt meg az ötven kisgyermek fejlesztését biztosító, központi fűtéssel és egyedi felszereléssel rendelkező óvoda.

Duráczky József 1970-ig állt a siketnéma-intézet élén. Igazgatósága alatt forgatták itt A nehezebb út című népszerű tudományos kisfilmet, amelyet az első magyar gyógypedagógiai filmnek tartanak. A nyolcvanas években új, tizenhat tantermes szárnnyal bővítették az intézetet, s a régi épületet is felújították. 1986-ban a kaposvári Siketek Általános Iskolája rendezte meg a hallássérültek országos atlétikai bajnokságát.

A több mint százéves intézmény gyökeres megújítására az ezredforduló után került sor. 2003 decemberétől kezdve csaknem két és fél éves munkával – Egyed Tibor és Gáts András tervei alapján – kibővítették és korszerűsítették az egész épületegyüttest. A beruházást az állam mellett a megyei önkormányzat is támogatta. 2006 áprilisában avatták fel a legendás igazgatóról elnevezett, immáron összetett gyógypedagógiai feladatokat ellátó – hallássérültekkel, mozgássérültekkel, beszédhibásokkal, beszédfogyatékosokkal egyaránt foglalkozó – Duráczky József Pedagógiai Fejlesztő és Módszertani Központot.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Az idők során emeletráépítéssel és az utcavonalig nyúló keleti szárny megépítésével kétemeletessé és L alakúvá, majd a közelmúltban elkészült nyugati szárny kialakításával U alakúvá vált siketnéma-intézet a folyamatos fejlődés példája. Mivel a főépületen végzett valamennyi bővítés az épület eredeti stílusában készült, a gyanútlan sétáló nem is gondolná, hogy amit lát, annak pusztán a fele épült a századelőn.

Az utcai homlokzat megtartotta eredeti nyílásrendjét. A középső, főbejárati nyílástengely és az eredetileg szélső – ma a belső sarokban levő – két-két ablaksor nem csak timpanonszerű szemöldökpárkányával tűnik ki a többi ablak közül: ezek falsíkját falvastagságnyira a homlokzati sík elé ugratva és sarokarmírunggal kiemelve vált tagolttá az egyébként monoton, nagy épülettömeg.

A két – teljesen egyforma – oldalszárnyat alaposabban szemügyre véve látható, hogy noha a tervezők mind az utcai, mind az oldalhomlokzatokon timpanonnal hangsúlyoztak egyes ablakokat, azokat mégsem emelték a homlokzati sík elé, így a kváderezett sarokmegoldást sem alkalmazták. Ezt azonban ne tekintsük hibának, hiszen az építészetben fontos elv, hogy egy régi épület bővítésénél meg tudjuk különböztetni az eredeti épületrészt a bővítéstől. Innentől tervezői és persze beruházói döntés, hogy karakteresen más legyen-e a bővítés – mint itt a hátsó épületrész –, vagy laikusok számára szinte észrevehetetlen, mint ugyanennek az épületnek az utcai homlokzata.

A „Duráczky” tehát igen sokat változott-fejlődött a huszadik század eleje óta. Akkor, 1902-ben a siketnéma-intézet az első középületek közé tartozott a város számára még a 19. század végén megszerzett területen, a „Meggyes-telken”. A jövő héten azt az intézményt keressük fel, amely a legelső volt.