SONLINE

Baráti beszélgetésnek indult az eset, nem is sejtettük, hogy néhány óra alatt bepillantást nyerhetünk a balatoni italmérés sötét bugyraiba. A partközeli egységek fele még ki sem nyitott, a zenés mulatozások épphogy kezdődnek. Kisebb társaságunk úgy határozott, beszélgetéssel, poharazgatással üti el az estét, de a hűvös idő és a választék Siófok belvárosába vonzotta a szóra és sörre szomjas torkokat. Találkozó a Víztoronynál, ad hoc választás a kilenc óra után is nyitva levő belvárosi éttermek kínálatát lesve.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Nehéz anélkül bármit is írni, hogy ne kerüljünk azonnal veszélyes helyzetbe akár úgy, hogy a fájó igazságot dörgöljük a tulajdonosok orra alá, akár, hogy ok nélkül reklámot csinálnánk valakinek.
Szinte a torony tövében telepedtünk le egy hangulatos, üvegbúra alatti műfáklyákkal melegített teraszon, ahol kétféle sört kínáltak csapoltan. Négy pohárral kértünk, a várakozás alatt gyakorlatilag minden fontos dolgot le tudtunk rendezni, csak kétszer szakítottak minket félbe zavaró tényezők. Először felszolgálónk gurított hangakadásnyi szünetet azzal, hogy türelmünket kérte, mert kifogyott a hordó. Aztán már egészen megnyugodtunk, amikor még sör nélkül egy magyar rendszámú kabrió Porsche zavarta szét halk duruzsolásunk. Aszfaltbetyár kolléga minimum 120-szal élvezte, hogy a belvárosban már nem működtek a jelzőlámpák.
A szokott, közepes minőséget produkáló gyártó – korábbi tapasztalataink alapján – hozta formáját. Semmi meglepetést nem okozott a három deciliteres világossárga, apróhabos frissítés. Gyorsan behörpöltük, és álltunk is tovább, persze előbb kifizettük a négy italt (plusz egy üdítőt). A borravalóval együtt ottmaradt egy kétezres.

Az út túloldalán, egy olasz, olaszos éttermet szúrtunk ki. Valljuk meg, nem volt nehéz. Az ürességtől kongó belső már az első lépteknél figyelmeztethetett volna: hagyjunk fel minden reménnyel...
A felszolgálókon kívül valószínűleg az itáliai tulajdonos tartózkodott velünk egy légtérben, mert úgy üvöltött a Rai Uno giccsdalárdája, hogy lemenekültünk a legalsó szintre.
Az itallap világosan fogalmazott: egyféle sör, méregdrágán. Maradva a pohár űrtartalmánál, nem akartuk a gatyánkat is otthagyni, ezért 490-ért, per edény, rendeltünk. A kiszolgálás itt már gyorsabbnak bizonyult, de az önkényuralmi jelképpel díszített sörben nem maradt köszönet, és szénsav sem. Olyan volt, mint egy söraromás egypatronos szódával felengedett savanyú szörp, vagy mint egy alig használt, szavatossági idejéhez közeledő elfelejtett, csapra vert hordó léje. Ketten a társaságból meg sem bírták inni a szörnyűséget, ami itt pohárként 2,5 deciliter folyadékot jelent. Fizetés után gyorsan elhúztuk a csíkot, mindössze azt kellett megvárni, hogy szomjas, és egyáltalán nem válogatós kollégánk magába döntse a többiek maradékát.

Nem volt mit tenni, még sört kívánva, beszélgetésre áhítozva vettük az irányt a part felé, ott is, a régi hírében bízva, egy legalább 30 éve üzemelő helyiséget kerestünk fel a hajóállomástól nem messze.
A választék gyakorlatilag megegyezett az első sörözőjével, így aztán nem sokat bíbelődtünk. A felszolgáló azonban rutinosabban közelített társaságunk felé, és fojtásnak pálinkafélét ajánlott, amit a hűvös éjszaka, és addigi megpróbáltatásaink miatt el is fogadtunk. Bár ne tettük volna...
A sör ugyanolyan, közepes minőség, közepes ár, valamivel olcsóbb, mint a belvárosi, de pálinka inkább hasonlított egy íztelen, enyhén mérgező oldatra, semmint valódi, minőségi pálinkára. Nem is erőltettük tovább – bár harcedzett pincérünk még egyszer biztosan megpróbálta. Új helyet keresni már senkinek sem volt kedve, ezért maradtunk az inkább csak múltjára büszke söröző padjain, közepes minőséget kortyolva.