SONLINE

Barátnők beszélgetéseiben, egyedülálló anyák fejében elég gyakran, de elszórtabban olykor a médiában, női magazinokban is felmerül a kérdés, mennyire nehéz, egyáltalán kell-e, lehetséges-e minden elvárt szerepnek megfelelni. Társadalmi, szociális, anyagi helyzettől, személyiségtől függően talán ahány ember, annyi válasz születik újra és újra, tud-e egy nő egyszerre feleség, anya, munkavállaló, barát, társ, szerető, szakács, bejárónő és sorolhatnánk, mi minden lenni – nem csak, mert neki is huszonnégy órából áll a nap, hanem mert sokszor az egyes szerepek jelentősen eltérő képességeket, tulajdonságokat követelnek.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Szinte sehol sem esik szó azonban erről a kérdésről a férfiak szempontjából. A változó, sokak szerint számos helyzetben felcserélődő szerepek, a hagyományos elvárások és az egyéni szükségletek zűrzavarában pedig nekik sem egyszerű. Az üzleti életben, a munka világában talán világosabbak a játékszabályok, ám a párkapcsolatok, házasságok többségében gyakran tisztázatlanok a szerepek, már nem működnek a szülőktől látott régi minták, vagy a párok nem is igazán tudják, mit várnak, mit szeretnének a másiktól, csak abban biztosak, „nem ezt.”

Néhány közhelyen túl mi magunk meg tudnánk-e fogalmazni, mi(lyen) ma a „jó férj” szerepe a családban, párkapcsolatban?

A két végletet könnyen beazonosíthatjuk. Az egyik, amikor mindenre kiterjedő alapszabály, hogy „ a férfi az úr a házban”: ő hoz meg minden döntést, minden fontos szál az ő kezében fut össze, minden kérdésben az ő szava számít, a feleség legfeljebb a végeredményről szerez tudomást, hiszen „az asszony maradjon a fakanálnál”, vezesse a háztartást, gondoskodjon a gyerekekről, meg persze a férj fizikai szükségleteiről. Mindezt lehetőleg csak házon belül; az asszony ne kujtorogjon, ne akarjon dolgozni, barátkozni, szórakozni, saját életet élni, mikor ott a családja is.
A másik véglet a „persze, drágám”. Amikor a férj elvárja a feleségétől, hogy mindent a kezében tartson, irányítsa a család életét, a háztartást, a gyerekeket, a pénzügyeket, az építkezést, döntsön mindenben, mindenki helyett, és vállaljon felelősséget mindenért. Vagy ha nem is várja el, természetesnek veszi, esetleg passzivitásával, kívülállásával nem ad lehetőséget másféle forgatókönyvnek.



Odáig persze sokan eljutnak, hogy az egészséges középút valahol a két véglet között van. A két véglet között azonban még mindig annyi variációs lehetőség van, hogy ezzel (tanulni igyekvő férfiként, mondjuk) lényegében nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.

Éva tizenhárom éve házas. Férje „nehezen alkalmazkodik”, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a munkahelyén amint nem tetszik neki valami, gondolkodás nélkül felmond. Sehol sem bírja ki egy évnél tovább, két munkahely között sokszor hónapokig nem csinál semmit. Amikor van munkája, beszáll a családi költségvetésbe, amikor nincs, úgy is jó, nem idegesíti magát holmi számlák, gyerekruhák, étel miatt. Otthon viszont természetes, hogy az ő akarata érvényesül, a gyerekekkel, háztartással akkor sem foglalkozik többet, amikor éppen nincs munkája, bár Éva nyolc órában dolgozik.

Zsuzsa férje nem várja el, hogy kiszolgálják. Ő rendesen dolgozik, átlagos keresete van, ha éhes, szó nélkül főz magának, elmosogat vagy berakja a szennyest a mosógépbe. Mást viszont nem csinál. Nem veszi észre, hogy kiégett a villanykörte, hogy le kell nyírni a füvet, hogy a gyerek biciklijét meg kellene szerelni, nem próbálja befektetni a megtakarított pénzüket, kitalálni egy közös programot vagy célokat állítani magának vagy a családnak, semmilyen téren. Zsuzsa tizenöt éve igyekszik motiválni, rávenni a férjét, hogy „megmozduljon”, de ő mindig beéri annyival, ami éppen van, akár anyagi dolgokról, akár személyes kapcsolatokról, akármiről legyen szó.

Mariann férje nem éri be semmivel, ami a munkát illeti. Megszállottan dolgozik vállalkozásában, jól keres, és természetesnek veszi, hogy övé az irányító szerep. Otthon is. Amikor pihenni akar, a gyerekek menjenek a másik szobába, a felesége a konyhába, és lehetőleg minden családtag legyen rá tekintettel, őhozzá igazítsa a lélegzetvételét is. Az időbeosztásáról, anyagi helyzetükről, üzleti ügyeiről Mariannak nem kell tudnia, nem tartozik rá, és úgysem értené. Nem avatja be a feleségét semmibe, aki bábnak érzi magát mellette, akinek napi huszonnégy órában a férje rendelkezésére kell állnia, hogy kielégítse minden igényét, miközben ő maga megszűnik létezni.

Három nagyon különböző élethelyzet, és három nő, aki mégis ugyanazt érzi: van férjem, de nincs férfi mellettem. És megszámlálhatatlanul sok további nő, akit hasonló érzés kerít hatalmába nap mint nap.

Most volna itt a helye, hogy okos tanácsokat soroljunk, hogyan is lesz valakiből „jó férj”, egy nő szerető, gondoskodó társa. Hogy egyenrangú partnernek tekinti a feleségét, beszélget vele, megosztja a gondolatait, kimutatja az érzéseit, feltételek nélkül elfogadja a feleségét olyannak, amilyen, és mindig őt tarja a legfontosabbnak az életében, és így tovább.
Akármeddig sorolnánk is, mindezek csak üres szavak maradnának. A fontos az – az viszont nagyon -, hogy mi magunk tudjuk, milyen számunkra a „jó férj”. Barátnők véleményétől, a média és magazinok sugallta elvárásoktól függetlenül mi az a néhány alapelem, amitől nekünk férfi lesz a férfi, „jó” lesz a férj.

És segítsünk a párunknak azzal, hogy ezt ő is tudja. Ha nem automatikusan, a helyzet nem fog attól változni, hogy megint mit nem úgy csinált, ahogy azt elképzeltük. Ha harmonikus kapcsolatot szeretnénk, próbáljuk meg megkönnyíteni a helyzetét azzal, hogy tisztában lehessen vele, milyen szerepben szeretnénk őt látni, nekünk konkrétan mire lenne szükségünk. Ha pedig éppen olyan – örüljünk neki, és ne felejtsük ezt el vele is minél többször tudatni. És persze az sem hátrány, ha mindezek mellett azt is tudjuk, neki mit jelent valójában a „jó feleség” kifejezés.