SONLINE

- Felforrt a vérünk a zene ritmusára – üvöltik a hangfalak, s ha valakinek ez kevés lenne a vérnyomás-emelkedésre, a színpadon táncoló lányok-asszonyok láttán bizonyosan hevesebben ver a pulzusa. Persze a hagyományoknak megfelelően mezítláb ropják, ráadásul régi pálmajori viseletben, mely a megszokott cigánymintákhoz képest letisztultan egyszerű, s kevéssé rikító, a pöttyös szoknya pedig ad az egésznek egy keretet.
A bemutató után a füstfelhők felé fordul a helyiek figyelme, a templom melletti egykori iskolaépületnél két irányból is íncsiklandó illatok szállnak ugyanis a levegőbe.

A cikk a hirdetés után folytatódik

- Cigánylecsó – kavar egyet a hatalmas kondérban rotyogó ételen Ignác Lászlóné –, ahogy kell, farháttal.
És persze könnyfakasztóan csípősen, már az illattól megdagad az ember nyelve, s látván, mennyi erős paprika kerül bele, lángolni kezd a torok, zsibbad a tarkó, s gyöngyöző patakokban indul meg az izzadság a homlokról. Természetesen közkívánatra lesz méregszerű a lecsó, a cigányok ugyanis imádják a csípőset és a fűszereset.
- Ha szét is marja majd a gyomrom, akkor sem tudnám másként enni – bólogat egy sörös üveggel a kezében az árnyékból egy pocakos középkorú férfi, a körötte állók pedig egyetértően bólogatnak. Persze azért készül egy lájtos verzió is: külön kondérban fortyog a kisgyerekek és kákabélűek ebédje…

Bogdán Imre vaddisznó- és Orsós Zsolt nyúlpörköltje viszont szintén cigány szájíz szerint alakul, előbbi barnásvörös, sűrű szaftja láttán az is megéhezik, aki fertályórával előbb végzett a reggelivel.
- Mi mással, punyával! – döbben meg kérdésünkön Ignác Lászlóné, amikor afelől érdeklődünk, mivel enyhítik majd a rengeteg étel erejét. – Egy roma a lecsóhoz, káposztához nem is ehet mást. De még bolti kenyeret sem!



Ennek megfelelően a terület ellenoldalán, a négy vakítóan fehér, takaros kemence mellett fáradhatatlan kezek gyúrják az ebédhez valót. Száll a lisztfelhő a fateknők felett – a kemencékhez nyert pályázati pénzből erre is szorítottak már csak a hagyomány miatt is –, s készül a cigánykenyér, mely ma is mindennapos étel a faluban.
- A világ legegyszerűbb dolga – néz fel a dagasztásból Ignácz Józsefné –, csak liszt, só, víz és sütőpor kell bele. Tíz perc alatt összegyúrja az ember, húsz alatt kisül, s kész a friss kenyér.
- Sütőpor helyett szódabikarbonát kell beletenni – súgja oda Kövesdi Istvánné –, de lehet élesztővel is, akkor szebb és magasabb lesz.
Szekeres József csak legyint, az eredeti punyában egyik sem volt, csak a három alapanyag, hiszen honnan lett volna a vándorló, szegény cigányoknak sütőpora vagy szódája. Nem is beszélve az élesztőről, melynek tárolása eleve valami hűtőalkalmatosságot feltételez. A punya a szegények eledele volt, s olyan közismert, hogy még a népmesékbe is bekerült: a világgá induló legkisebb fiú tarisznyájában lapuló hamuban sült pogácsa valójában a cigánykenyeret jelenti.

- A nomád élet során este főztek valamit a bográcsban – magyarázza a férfi, aki azért a punyaverseny résztvevőihez hasonlóan maga is süt sütőporos és élesztős cigánykenyeret –, aztán a parázsba odatették a tésztát. Az volt a lényeg, jó sűrű legyen, tele kalóriával, hogy erőt kapjanak tőle az emberek.
Hamar kiderül ez ma is így van, hiszen minél olcsóbb és kalóriadús ételeket kell produkálniuk a pálmajori asszonyoknak, s amikor az első sütés után megkínálnak bennünket a kemenceforró punyával, hamar megtapasztaljuk, könnyen eltelíti az embert. Bár a kérge frissen ropogós, a bele tömör és laktató – bármelyik pékmester büszke lenne rá.

- Otthon nemcsak sütőben sütjük – veszi vissza a szót Ignácz Józsefné –, hanem lábosba tesszük a tésztát, alá pedig jó sok zsírt, úgy még laktatóbb. Olyasmi lesz, mint a langalló.
- Na, ezért találtuk ki a punyafesztivált – szólal meg Pozsonyi Erika polgármester, az ötletgazda, aki az augusztus elején szokásos falunap helyett valami hagyományteremtőt akart kitalálni, mellyel ráadásul nem veri komoly költségekbe az amúgy meglehetősen szegény falut. – A punya nálunk mindennapos, szinte minden háznál sütik, így bárki be tudott nevezni. Száz kiló lisztet vettünk, ahogy nézem, el is fog fogyni.
Merthogy a családok, nagycsaládok közül sokan be akarják bizonyítani, övék a legjobb cigánykenyér, így aztán nem kell tőle tartani, hogy nem lesz mivel kitunkolni a kondérokat. A lecsót ugyanis hagyományosan mártogatják errefelé: körbeadják a punyát, s mindenki tör belőle egy darabot, ugyanis a cigánykenyeret szentségtörés késsel szeletelni.
Ezt persze a legkisebbek is tudják, akik az ebéd hivatalos kezdete előtt körbeállják a kondérokat, s óvatlanul bele-belemártják punyájukat a rotyogó lébe. A többség a torkoskodás után aztán azonnal indul vissza a légvárhoz és a körhintához, mely ezen a napon ingyenes mindenkinek, s ezt illik kihasználni. Főként, ha…



- Életemben nem ültem még ringlispilen – mondja szégyenlősen egy tízegynéhány éves forma kislány, majd áhítatos arccal kapcsolja be maga előtt a láncot az amúgy kopottas körhintán, melyet egy komolyabb vurstliban már rég kiszuperáltak volna, ám itt az álmok beteljesülését jelenti…

Láthatóan többen is hasonló cipőben járnak, akad, aki néhány kör után hányingerrel küszködve kéri, hadd szálljon ki, másvalaki egész egyszerűen kiesik pörgés közben a hintából, s lógva fejezi be a ringlispilezést. S a boldog gyerekek közben énekelnek, a hangfalakból bömbölő romapopot mindenki kívülről fújja, sőt, a következő menetre várakozók nem is bírnak a vérükkel: mezítlábas apróságok járnak elképesztően pörgős táncot a porban. A kemencék mellől asszonyszemek, az épület árnyékából söröző férfiak nézik őket elégedetten.

- Gőzölög az ürgepörkölt az asztalon – vált stílust az alkalmi dj, jelezve, közeleg a délidő, melyet a nézelődők felszaporodó száma is megerősít. A kanyarban gyerekcsapat tűnik fel, lehetnek vagy féltucatnyian, a legnagyobb – alig felsőtagozatos – kerekekre szerelt kenyeres ládában húzza a két legkisebbet. Először a légvár felé, hisz a szíve odavinné, aztán a kicsikre néz, s megindul a kondérok felé…