SONLINE

– Várom a tejest – mondja a répáspusztai porta kapujában Magyar Mihályné, láthatóan már sokkal nyugodtabban, mint amikor szembesült a pusztítással, amit a szomszédos birtokról szerinte átszökött bikák műveltek a veteményesében.
Melyet a lila akácsor mellett két szál drót választ el a negyvenhét hatalmas állattól: eredeti funkciójában amúgy elég lenne, hiszen tízezer volt tartaná vissza a marhákat, ám amint előbb a nyolcvan éves asszony fia markolja meg, majd mi is megbizonyosodunk róla, nincs áram a kerítésben.
– Tavasztól őszig dolgozunk a kertben – meséli tovább Kati néni –, reggel ötkor kelek, ellátom az állatokat, aztán irány a kert.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ahol papíron minden megterem, s hogy meg is maradjon, arról az udvaron belül kerítések gondoskodnak, melyek távol tartják Bubit, a vizslát, Zoknist a farkasölő és szánhúzó keveréket, valamint a legvadabb házőrzőt, Palit, a gúnárt. A kukoricasor mellett szőlőlugas, aztán a szépen elválasztott zöldséges ágyások: paprika, paradicsom, hagyma, karalábé, káposzta, bentebb dinnye, bab – illetve a nyomai.
A bikahad ugyanis szó szerint letarolta a termést, néhány sárguló paradicsom és tucatnyi csökött dinnye maradt utánuk.



– Itt jöttek be – mutatja Kati néni fia, Magyar Mihály a hatalmas lyukat a szülőn. – S nemcsak lelegelték a termést, de össze is tapostak mindent.
– Nem a szegény állatok tehetnek róla – veszi vissza a szót az idős asszony. – Éhesek, hát mennek, keresik, hol haraphatnak valamit. Nézze meg, hogy néz ki a föld, ahol legelniük kellene, nincs azon egy normális kóró sem, nemhogy normális fű.

Valóban meglehetősen elhagyatott a terület, melynek túlsó végén álldogál a csorda, takarmánynak valót tényleg nem látni, csak egy hatalmas trágyadombot, ahol Kati néni szerint gyakran turkálnak az éhes állatok.
– És látná az istállójukat – folytatja az idős asszony, s fia azonnal felajánlja, megmutatja, az épület egy része ugyanis átnyúlik a kertjükbe. Anno ugyanis, amikor a téesz kiépítette a vezetékes vizet, hogy Magyarék portájára is bevezessék, cserébe az istállónak kértek egy telekdarabot.

Az illetéktelen látogatást elhárítjuk, inkább a bikapusztítást nyomait kísérjük végig a kertben. Nem kell hozzá indiánleszármazottnak lenni, a patanyomok és a hatalmas trágyalepények nyomán jól követhető a marhák útvonala.
– Sírtam, amikor reggel megláttam – csuklik el Kati néni hangja, aki előbb a szomszéddal próbált zöldágra vergődni, ám állítása szerint süket fülekre talált. – Csak annyit mondott: sz.rom le – háborodik fel a nyolcvan éves asszony, aki ezek után a városba küldte fiát, jelentse be a kárt az önkormányzatnál.

Árvai Imre, az állatok tulajdonosa szerint viszont egy szó sem igaz az egész történetből, Magyaréknak ellopták a terményét, s most így akarnak valamicske pénzhez jutni.
– Húsz hektáron legelnek az állatok – magyarázza Árvai Imre –, az egész területet kukoricás veszi körbe, mégsem arra mentek a bikák, hanem a veteményesbe.



A férfi szerint a kert felső részén Magyarék direkt elvágták a vezetéket, hogy az állatok bemenjenek a kertbe, sőt, még csalogatták is őket, ugyanis a marhák félnek a villanypásztortól, tudják, áram van benne. Ezen elvitatkozunk, nehezen hiszi, hogy magunk is megfogtuk a vezetéket, állítása szerint tízezer volt van benne...
– Na, majd megnézem, mi a baj – zárja le a beszélgetés ezen részét Árvai Imre, majd elmeséli, eddig kétszer próbálkoztak Magyarék, s ugyanennyiszer volt elvágva a villanypásztor. Korábban sohasem volt probléma, csak az idén. Pedig itt tavasztól őszig mindig állatokat tartunk, akkor aztán eladjuk őket: ezek a bikák most éppen Törökországba kerülnek majd.
Magyarék reményei szerint minél hamarabb, bár a kertet nézve, rajtuk az idén már ez sem segít...