SONLINE

– Csukjuk be gyorsan az ajtót, mert bejön a hideg! – tessékel befelé Gera Katalin kaposvári szobrászművész.

– Hamarabb köt a gipsz?
– Fázom! Lehetetlenség kifűteni ezt a termet. Viszont dolgozni kell, január végére kész kell lennie az életnagyságú, háromalakos gipszmodellnek. S a kutyának még neki sem álltam.

– Az utolsó pillanatig kétesélyes volt a verseny, ki formázhatja meg Ady és Rippl-Rónai első találkozását. A város ön mellett voksolt. Meglepődött?
– Inkább boldog voltam. A művészeti zsűri két tervet, Horváth Istvánét és az enyémet javasolta. Aztán a közgyűlés, a városlakók, s a szakemberek így döntöttek.

– Ha nem ragaszkodna a kutyához, lassan készen lenne.
– Rippl-Rónai több képen is együtt szerepel a kutyájával. A festő gesztusa mellett az eb is azt fejezi ki majd, ő van itthon, ez az ő városa, melyet büszkén mutat meg a költőnek.

– November hetedikén lesz száz éve a nagy találkozásnak.
– Szép lett volna, ha addigra már áll a szobor, de az avatás egy kicsit később lesz.

– Egy Nyugat-esten mutatták be őket egymásnak a mai Kapos szállóban, s állítólag hamar összebarátkoztak. Vissza lehet ezt adni bronzba öntve?
– A gesztusokból feltétlenül kiderülhet, a testtartás, a kézmozdulat sokat elmond. És figyelni kell, hogy az alakok karakteresek, hitelesek legyenek.

– Két Rippl-Rónai áll majd kőhajításnyira egymástól. Kaposvár ennyire „szobros” város?
– Kezd azzá válni, hála Istennek. Volt egy időszak, amikor – nyilván anyagi okok miatt – nem állítottak új szobrot a városban. Mostanában ismét van igény rá.

– Gondolom, szobrászként támogatja ezt az irányt.
– De nem csak a feladatok miatt! Egy szobor, egy díszkút maradandó ékszere egy városnak.

– S „ékszerészként” meglátogatja a saját munkáit?
– Persze, rendszeresen.

– Melyik a kedvenc?
– A Szabadság Angyala. De én nem így mondanám, inkább arra vagyok a legbüszkébb. Néha arra kerülök, csak hogy egy pillantást vethessek rá. Hálát adok a Jóistennek, hogy olyan emlékmű, melyet akkor is megcsináltam volna, ha nincs felkérés. És külön örülök, hogy ezt a szobrot is idősebbik fiammal, Mátéval együtt készítettük.

– Az avatásig nem ment minden simán...
– Emigráns ötvenhatosok mindenképpen szerettek volna egy emlékművet, ám Budapest nem adott nekik helyet.

– Lehet tudni, miért?
– Szerették volna, ha a forradalom fontos jelképei, mint például a Kossuth-címer vagy a lyukas zászló szerepelnek. Talán ez nem tetszett a fővárosnak.

– S hogyan találtak önre?
– Az azóta elhunyt Dakos Rózsa, a Művészetek Kincsesháza akkori vezetője hallott egy interjút a rádióban Egervári Gyulával, a szervezet vezetőjével. Megkereste Szita Károlyt, a polgármester támogatta az 
ötletet, s felajánlották, legyen Kaposváron a szobor. A Magyar Studies of Amerika vezetői eljöttek, megnézték a várost, a Berzsenyi-parkot, s rábólintottak.

– Még mindig hiányzik a történetből Gera Katalin.
– Dakos Rózsa mutatott nekik katalógusokat helyi és környékbeli szobrászoktól, s rám esett a választásuk.

– Szabad kezet kapott?
– Az architektúra, a szétlőtt fal és a lyukas zászló kompozíciós egysége született meg először, a figura közben alakult.

– Egyszer csak beleálmodta?
– A férjem, Csernák Árpád író, színész ötlete volt az angyal.

– Vélhetően hamar meggyőzte: az egyik kedvenc figurája. De mindig női alakban? A keresztény kultúrában meghatározatlan a nemük, a bibliában férfiként jelennek meg.
– Hozzám a segítő, óvó-védő angyalok állnak közel, elsősorban a szelídségük miatt, s ez női alakban jobban kimutatható. De a városligeti Életfán ül egy férfiangyalom is.

– A férje gyakran inspirálja?
– Negyven éve élünk együtt, alapvetően szellemi közösség, alkotóműhely a miénk, mely oda-vissza működik.

– Egy laikus érthet ilyen szinten a szobrászathoz?
– Szeretni lehet, de a szobrásszá váláshoz nem elég. Tehetség is kell. Sohasem jutott eszembe, hogy zenész legyek, pedig gyerekkorom óta imádom a zenét.

– Viszont bizonyosan jól gyurmázott...
– Inkább rajzoltam. Újkígyóson nőttem fel, egy faluban, ahol keveset tudtunk a szobrászatról. Pesten, a középiskolában derült ki, hogy van hozzá érzékem.

– Furcsa lehetett falusi lányként a fővárosban. Nem akart visszamenni?
– A főiskolán férjhez mentem, s onnantól mindig színházas városban éltünk. De a kapcsolat máig élő a szülőfalummal.

– Ahol az ezredfordulón díszpolgárrá avatták. Tisztelik a távolból?
– Én készítettem a világháborús emlékművet, a Siratóaszszonyt. Egy díszkutat is terveztem a főtérre, csak még nincs rá együtt a pénz.



– Pedig fontos kellék...
– A bronzöntés valóban elég drága mulatság.

– Szokta felügyelni?
– Egy nagyméretű szobrot darabokban öntenek, aztán összehegesztik, végül cizellálják, eldolgozzák a nyomokat. Utóbbit folyamatosan ellenőrzöm.

– És mi lesz a gipszszoborral?
– Ha nincs nagyon szétdarabolva, össze lehet rakni. Az Ópusztaszerre készült Szent László bronzosított gipszszobra például a megyeházára került. A színházparki Tündérrózsa gipszeredetije pedig az egyetem művészeti karának aulájába.

– A szobrász beleszólhat, hol álljon a műve?
– A megrendelőnek vannak elképzelései, de jó esetben kikérik az alkotó és a művészeti zsűri véleményét is.

A cikk a hirdetés után folytatódik

– A környezet determinál?
– Általában. A kaposvári Széchenyit készítő Borbás Tibor még azt is meghatározta, milyen növények vegyék körül a szobrot. Persze ez a ritkább. Olyan álomszerű lehetőség pedig, mint Michelangelóé, aki áttervezhette a Capitoliumot a Marcus Aurelius-szobor kedvéért...

– Ha ön álmodhatna szobrokat?
– A sétálóutca főtéri végébe szívesen készítenék egy Dorottyát. A házához. Aztán minél több díszkutat, de nagy álmom egy magyar nagyasszonyokat ábrázoló sorozat is. Vagy Ottlik Géza, akinek nagyon érdekes arca volt – szeretem a portrékat.

– Idegenről is? Ha most valaki beállítana, hogy formázza meg?
– Volt már rá példa. S el is vállaltam. Az a fontos, hogy művészi szobor szülessen. Az ember mindig jót, maradandót akar alkotni...