SONLINE

„Hétvégén bicikliztünk volna. Elindultunk Bánya felé. Petörkéig még hagyján, de utána... Eltűnt az út, helyette egy majdani tó helye, mellette egy zötykölődő. Amin biciklizzen, aki tud! Végigtekerhetne egy-két tisztelt képviselő, aki annyira szívén viseli Somogy és a kistérségek gondjait! Pattanjon fel a bringára és nézze meg, milyen az út! Benőtte a gaz, vagy nincs is út: vagy a tó miatt, vagy mert keresztüljárva a munkagépek tönkreteszik. Nemcsak nagy csimbummal átadni kellene, hanem karban is kellene tartani...” – áll a felháborodott levélben, melyet egy kaposmérői olvasónk küldött szerkesztőségünkbe.

Eleinte nem értettük, mire gondol. Mérő után a Kassai-birtoknál ugyan látni néhány fűcsomót, melyek szívós munkával szép lassan átküzdik magukat a betonlapokon, de ettől még nyugodtan lehet tekerni. Ám alig haladunk át a petörkei faragott kapun, egyszer csak eltűnik az út. Az utolsó betonlap szinte lóg a levegőben, mögötte viszont egy hatalmas, az egész völgyet elfoglaló mélyedés látszik. A majdani bárdudvarnoki víztározó. Az építkezésről egy tábla ad felvilágosítást, rajta a kivitelező és a napjainkban oly sok helyen használt szlogen: Magyarország célba ér. A célvonal jelen esetben a tábla mögött tizenöt méterre található, itt ér véget az alig másfél évtizede nagy csinnadrattával átadott – még Tarján Lászlóné akkori kisgazda területfejlesztési államtitkár is bőszen kerekezett errefelé – kerékpárút első szakasza.

Illetve annak normális – persze ez viszonylagos, hiszen egyes lapok mellett megsüllyedt, leszakad a föld, negyven-ötven centis gödrök tátonganak áldozatukra várva –, közlekedésre alkalmas része. Az épülő tározó partján ugyanis kanyarog valamiféle, láthatóan (teher)autók által is használt ösvény, ám aki ezen kerekezik, számítson rá: tíz méter után kinéz egy hatalmas nyolcas a kerékben, harminc után pedig jön a durrdefekt. Terepbringások előnyben, vasárnapi veloszipédosok azonban jobban teszik, ha elkerülik a szakaszt. Utóbbiaknak ajánlatos Petörkénél letérni az útról, átvágni a falun, hogy aztán a hajdani bárdudvarnoki vasútállomás mögött visszatérjenek az eredendően számukra épített sávra.

Sok köszönet persze ebben sincs, a természetkedvelő kerekező jól teszi, ha nem a táj szépségét vizslatja, sokkal inkább meredten bámulja az utat. A természet errefelé ugyanis sokkal jobban próbára tette a betonlapok időtállóságát: a burkolat repedezett, hatalmas fűcsomók, nem egy helyen kisebb bokrok nőttek ki a repedésekből. Még szerencse, hogy annak idején a kivitelező a betonra esküdött az aszfalt vagy bitumen helyett, hiszen utóbbi esetben már csak nyomaiban létezne a kerékpárút. Zsippó felé az egyik apró árok felett még így is szabályosan beszakadt az út, az óvatlan túrázó könnyen a susnyásban találhatja magát, ha elkalandozik a figyelme.

Visszafelé sem árt figyelni, mikor tér ismét le a falu felé a túrázó, hiszen a vasútállomás mögött jó százötven méterrel ismét a semmibe, pontosabban az épülő tározóba torkollik az úttorzó. Nem véletlen, hogy egy árva kerékpárost sem látni a környéken.
Annál több kacsát, melyek vélhetően ráéreztek: a víztározóval eljön az ő idejük. No és a vízibicikliseké...