SONLINE

Általában csodálkozással tekintünk azokra az emberekre a balatoni mólókon, akik nehéz pakkokkal felrakodva halfogásra indulnak esténként ahelyett, hogy szokásos pihenőidejükben valamelyik szórakozóhelyen tombolnák ki magukat. Tudomásul kell azonban venni, a horgászat valószínűsíthetően több mint kikapcsolódás. Inkább lelki állapot, egyfajta metafizika, annak ellenére, hogy kívülről még unalmasnak is tűnhet. Két profi, bár magukról inkább komoly hobbinak tekintik a zsinórlógatást, balatoni horgászt kísérhettünk el esti zsákmányszerző hadjáratukra, mindketten a Siófoki Horgászegyesület tagjai.

- Ez már komoly pakk!  - csodálkoztunk, amikor Kékesi Ferenc és Tislér Norbert megérkezett a siófoki vitorláskikötő melletti parkolóba. Kettőjükön kívül csak horgászfelszerelés fért be a Suzuki Wagon R utasterébe, de az autón nem lehetett átlátni. – Ez a szokásos adag, ha rakós bottal jövünk – vágott rögtön a közepébe Norbert, miközben Feri egy, talán a gabonaraktárakból ismerős kialakítású, speciális gurulós kocsira kezdet el pakolni a csomagtartóból a ládákat és hatalmas vödröket.

A mólóra csak külön kártyás engedéllyel lehet bejutni, de Feri mágneses lapocskája megoldja a gondokat, hiszen rendszeres látogatói a mólónak. Bár mint a beszélgetésből kiderül, az idén csak kevésszer jutottak le az esti órákban a parthoz. – Azt mondták a többiek, egész nap nem jön semmi körülbelül egy hete, most megpróbáljuk, mert valamikor csak esznek a halak – ismertette röviden az egyszerű tervet Feri, miután leküzdöttük a bejutási rendszert, és megcéloztuk a sziklás partoldalt nem kis feltűnést keltve irgalmatlan málhánkkal a vitorlázók és a már pecázgató többiek körében.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A balatoni horgász, jól teszi, ha felkészül. Persze mindenkinek megvannak bevált módszerei, titkos receptjei, de a nagyjából egyórás rituálé, ami alatt a srácok szétpakoltak, etetőt kevertek és felcsaliztak, egyértelműen kiderült, házigazdáim nem bíznak semmit a véletlenre. A székek beállításával kezdték. Az alaphelyzetben hatalmas ládának tetsző ülőalkalmatosság elhelyezése a legfontosabb első feladat. A teleszkópos, állítható lábak beállításával el is telt az első tíz perc, a négy székvégtag végén tapadókorong-szerű végződés támaszkodott a szikla tetejére, amit különben elég kalandos és nehéz kiegyensúlyozni úgy, hogy horgászaink kényelmes helyzetből nyúljanak be a víz felé a 13 méteres (!) bottal. A következő, számunkra elég furcsa kellék az ágas, az elsőt, a kisebbet még értettük, fel is ismertük korábbi tapasztalataink alapján, de a hátsó, kameraállványhoz hasonlító lábakról kinyúló, szivacsos görgős villa inkább stúdióeszköznek tetszett, semmint horgászfelszerelésnek. Persze használat közben már pofonegyszerűnek láttuk a dolgot, hiszen a mindössze egy kilogramm összsúlyú rakós szörnyeteg métereit valahová kényelmesen kellett továbbtenni, továbbtolni, miután kikerültek a horgok a halak szájából.

Segédkezni nem tudtunk, így nekünk az ámulás maradt miközben elkészültek az etetőanyagok, s közben csak néha mertünk megtörni kérdéseinkkel a belsőséges, inkább szótlansággal teli keverést. A két mini, műanyag dézsában kétféle szupercucc készült. Norbi mindössze kétféle ízesítéses száraz etetőt kevert össze némi vízzel, majd törte homogénné, de Feri beruházott az estérre. A civilben benzinkúton dolgozó 33 éves fiatalember, hogy társánál is egyenletesebb anyagot állítson össze, speciális horgász földdel dúsított, amihez szintén kétféle etetőt adott. Ezt kukoricával, csontival fel is turbózta, míg barátja Norbi, a 22 éves főiskolás csak konzervkukoricát használt. – Majd meglátjuk melyik lesz a jobb - kacsintott oda Feri a munkálat közben, majd hozzánk fordulva megjegyezte: szerinte látható lesz a különbség. A csalizásnál aztán az is világossá vált, hogy egyfajta háziversenynek is felfogható balatoni horgászkalandunk, mert dévérkeszegre utazva Feri szúnyoglárvát, míg Norbi egyszerűen gilisztát fűzött a horogra. – A kisgyerek a fagyit szereti, a dévér a szúnyogtól őrül meg – jön a magabiztosnak tetsző magyarázat.



A szétpakolás és a félórás horgászszertartás után csak a vizet kellett bemérni, ami első blikkre két méter mélységűnek tűnt, de aztán ebből vissza kellett venni az úszó állításával, mert nem a kívánt méretű halak érkeztek a horgokra. Norbi szilvás gombóc méretű etetőanyag-gümecseit versenytechnikát alkalmazva a bot végére szerelt kupakkal pontosította a vízbe, Feri egyszerűen bedobálta az úszó mellé.  Látványosságnak sem lehettünk utolsók, mert a kikötő vendégei kiszagolták a sportélményt, és versenyt szimatoltak, s így néhány főből összetevődő nézőterünk is támadt percek alatt. Közben megérkezett a szomszédba egy középkorú horgász, aki látva a fiúk igyekezetét, halat remélve sziklatávolságba telepedett mellénk azzal a felkiáltással, hogy előfordulhat, nekünk nem fog tetszeni a módszer.

– Horgásszon csak nyugodtan, minket nem zavar – válaszolt Norbi, aki az első kis keszeget már vissza is dobta a hullámokba, majd elmesélte: nem egyszer szólalkoztak már össze másokkal a parton, mert szerintük ők kifogják a halakat előlük. Értetlenségünket azzal magyarázta, hogy nem ritka, amikor húsz kiló keszeget emelnek ki a vízből egyetlen este alatt, míg a sporttársaknak nem jön semmi, viszont ők mindig visszaengedik a zsákmányt. – Van elég ember, aki kiveszi a halat a Balatonból – teszi hozzá Feri, úgy gondoljuk, éppen ezért mi inkább visszaengedjük. Érthető magatartás, de enyhe csodálkozásunkat csak az töri meg jobban, hogy a nyári szünetben horgászboltban dolgozó főiskolás bevallja, évente körülbelül kétszer, ha halat eszik, ebből egyik a karácsonyi halászlé.

A sötétedés újabb nehézség elé állítja horgászainkat, de a világító patronos úszó megoldja a helyzetet, készületlenségről nem lehet beszélni. Rakós bottal nem is olyan egyszerű horgászni, mint az elsőre látszik. A kapás egyértelmű, az akasztás is, de bot kijuttatása inkább tornamutatvány, ahogyan a görgős villa közé kell csúsztatni a bot vastagabb végét métereken át, semmint laza kikapcsolódásnak. Kapásból viszont akadt bőven, nehéz időközt meghatározni, de átlag kétpercenkét a fiúk közül valaki kivett egy halat. Kezdetben csak kisebbeket, de az ereszték beállításával egyre sűrűbben akadtak a férfitenyérnél nagyobb keszegek. A csendes, de igen aktív horgászatot a két balatoni diszkó-hajó törte meg, és egy harmadik barát érkezése, aki a Balaton hullámainak csapkodásából adódó lelki megnyugvást horgászkaland-meséléssel törte meg. „Öt kilós dunai kecsege, harcsa a hajóállomásnál, amelyik bacon-szalonnára rabolt”.

Hat-hat dévérkeszegig számoltuk az eredményt, ami versenyhelyzet nélkül igazán kiegyenlített eredmények tűnt. A halak mindannyiszor visszakerültek a vízbe, s a szomszédos úszót csak rángatni láttuk. Az ideges szisszenések között a fiúk nyugodtan folytatták éjfélig, miközben a horgásztárs negyedóránként türelmetlenül elszívott egy-egy cigarettát. Mielőtt a sziklák teljesen feltörték volna ülepünket elköszöntünk a profi balatoni horgászoktól, Feri búcsúzóul azért bevallotta, hogy idő közben, amikor nem láttuk, átváltott gilisztára a szúnyoglárváról.