SONLINE

– Az egyik Balaton-parti település testületi ülésén ismét puskaporos hangulat alakult ki a szemétdíjas napirend tárgyalása során. Egyesek szerint „annyi köze van a díjaknak a ténylegesen elvégzett szolgáltatásokhoz, mint a kukásautónak a steril szobához”. Vezérigazgató Úr, mi az Ön válasza erre a hasonlatra?
– A hasonlat humoros, kár hogy nincs sok köze a valósághoz. Amikor például Siófokon az üdülőtulajdonosok által igénybe vehető legkisebb, 60 l-es edény 13 ezer forintos éves díja és az állandó lakosok többsége által használt 110 l-es edény 36 ezer forintos éves díja között csaknem háromszoros a különbség, nyilvánvaló, hogy van összefüggés a szolgáltatás mennyisége és a fizetett díjak között.
Amikor főként, de nem kizárólag üdülőtulajdonosok a jól hangzó „csak a mért szemét-mennyiség után kelljen fizetni” elv alkalmazásáról beszélnek, voltaképpen azt szeretnék elérni, hogy egyáltalán ne legyen kötelezően előírt minimum hulladékmennyiség és kizárólag a ténylegesen elszállított, adott esetben évi mindössze két-három kuka díját kelljen megfizetniük. Vagyis, hogy a rendszer hasonlóan működjön, mint a például a vízszolgáltatásnál, ahol, ha az óra nem mér fogyasztást, semmit vagy csak egy minimális alapdíjat kell fizetni.

– És ez miért ne működhetne így, hiszen ez a díjfizetési mód igazságosnak és átláthatónak tűnik?
– Csak annak tűnik. Ennek magyarázata kissé bonyolultabb, mint az egyszeregy, de azért nem túlságosan. Vannak szolgáltatások, ilyen a hulladékkezelés, de például a víz- és csatornaszolgáltatás és a távhő is, amelyeknél igen magas az állandó költségek és ráfordítások aránya a teljes önköltségen belül. A fix költségek mindig a kiépített kapacitásokhoz kötődnek és nem a tényleges kibocsátáshoz, magyarul, akkor is felmerülnek, ha az adott rendszer csak rendelkezésre áll, de még egyetlen köbméter vizet, kilowattóra energiát vagy a mi esetünkben egyetlen liter szemetet sem bocsátott ki, illetve kezelt.
A Balaton közelében a kapacitások kiépítésénél mindig figyelembe kell venni az üdülőtulajdonosokat, hiszen ők joggal várják el, hogy amikor akár csak évente egy-két napra is lejönnek a nyaralójukba, a víz folyjon a csapból, a kitett szemetet pedig vigyék el tőlük. Tájékozódtam, a Balaton-parti víz- és csatornaszolgáltatásnál az állandó költségek aránya eléri az 50%-ot, a hulladékkezelésben pedig, az új ISPA/KA rendszerek kiépülésével ez az arány, településtől függően 50-90 % között mozog.

– Úgy érti, van olyan település, ahol 90 %-a a költségeknek felmerül tényleges szemételszállítás nélkül is?
– Úgy értem, hogy egyes településeken a költségek 90 %-a felmerül már azzal is, hogy az adott térségi lerakó, válogató, a helyi szelektív gyűjtőrendszer rendelkezésre áll és a kukásautók bejárják a település utcáit, anélkül, hogy egyetlen liter szemetet elszállítottak és kezeltek volna. Hangsúlyozom, az állandó költségek magas aránya a szolgáltatás jellegéből adódik, és nincs köze ahhoz, hogy ki működteti azt, hogy az adott szolgáltató hazai vagy külföldi, multi-e vagy önkormányzati, netán állami tulajdonban van.
Az egyébként önkormányzati tulajdonú ISPA/KA hulladékkezelési rendszerek kiépítése azért „dobta meg” jelentősen a fix költségek arányát, mert például az önrész kifizetéséhez felvett hiteleket és azok kamatát, valamint az óriási amortizációt fizetni kell akkor is, ha – sarkítva – egyetlen gramm szemét sem kerül be a rendszerbe.
Aki az üzemeltető személyéhez, tulajdonosi szerkezetéhez, új vagy régi voltához, stb. köti a fix költségek magas arányát az vagy nem érti azt, amiről beszél, vagy szándékosan félretájékoztat.

– De az Ön által példaként említett, ugyancsak magas állandó költségű vízszolgáltatásnál mégsem írnak elő semmilyen „kötelező” fogyasztást, mindenki a mért mennyiség után fizet. Ha ott lehet, a hulladékkezelésben miért nem?
– Elméletileg itt is lehet, de legalább két fontos kérdést kell az adott díjelfogadó önkormányzatnak – lehetőleg objektíven– mérlegelnie.
Az egyik: vajon a vízdíjfizetéshez hasonló módszer, azaz a ténylegesen kiürített (kitett) kukák alapján történő díjfizetés valóban „igazságosabb-e” a jelenleginél?
Mert mi történik a Balaton-parti vízszolgáltatás esetében? Egy egészen minimális alapdíj mellett a köbméterarányos víz- és főként csatornadíj óriási összegű, az országban a legmagasabbak közül való, két és fél – háromszor akkora, mint a legalacsonyabb hazai díjak.
Nyilvánvaló, hogy az állami tulajdonú szolgáltató kénytelen a viszonylag sok vizet fogyasztó ügyfeleivel (leginkább nyilván az állandó lakosokkal) megfizettetni annak a kiépített kapacitásnak az állandó költségét, amelyet az évi 5-10 m3-t fogyasztó üdülőtulajdonosok nem fizetnek meg.
Jobb ez így?! Méltányos a nem feltétlenül jómódú állandó lakosokkal megfizettetni olyan költségeket, amelyek a viszonylag jómódú üdülőtulajdonosok miatt merülnek fel? Szerintem és a legtöbb, józanul gondolkodó önkormányzati képviselő szerint nem.
A másik alapvető kérdés:
Az ivóvizet – bár ilyen árak mellett természetesen mindenki próbál spórolni – bizonyos mennyiségben minden ember kénytelen igénybe venni, ahogy a közgazdaságtanban mondják, az ivóvíz nem helyettesíthető jószág.
Nem így a hulladékkezelési közszolgáltatás. Köztudomású, a média naponta ad hírt arról, hogy az országot szinte ellepi az illegálisan kirakott szemét, és ennek mennyisége nemhogy csökkenne, de folyamatosan nő.
A szeméttől sokan már most is minden gátlás nélkül szabadulnak meg - mi lesz akkor, ha egyrészt két-háromszorosára nő a kukadíj, másrészt egyáltalán semmit sem fizet az, aki a közszolgáltatóval nem vitet el szemetet?

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Mi lenne akkor a mindenki számára megnyugtató megoldás?
– Ilyen szerintem nincs, és nem is lesz addig, amíg a környezetvédelemmel kapcsolatos hazai szemlélet gyökeresen át nem alakul. A jelenlegi rendszer, amelyben az üdülőtulajdonosok a legtöbb településen egy kisebb méretű edény után és csak az üdülőszezonban fizetik kötelező módon a szemétdíjat, éppen az előbbiek miatt sokunk véleménye szerint egyáltalán nem „igazságtalan”, még akkor sem, ha a nagy lobbi erővel rendelkező budapesti üdülőtulajdonosok mindenfelé ezt hangoztatják (és írják).
Ebben a rendszerben a Dél-balatoni hulladékkezelési fajlagos díjak 25-50 %-kal alacsonyabbak, mint Budapesten. A vízdíjaknál köztudomásúlag nem ez a helyzet...
Ha viszont mindenképpen változtatni akarunk, csak egy olyan kéttarifás rendszer lehet közgazdaságilag és környezetvédelmi szempontból működőképes, amelyben a mindenki által fizetendő éves alapdíj mértéke mindenfajta mesterséges korlát nélkül tükrözi a szolgáltatás állandó költségeit.
Ez jelenleg nem így van, valakik a vonatkozó díjrendelet megalkotásakor a kéttarifás rendszerben maximum 40 %-os alapdíjarányt tartottak „méltányosnak”, úgy hogy még ezt is szüneteltetni lehet.
A közgazdasági törvényszerűségeket azonban ilyen alapon sem lehet súlyos következmények nélkül figyelmen kívül hagyni. Ezt már mi, idősebbek az elmúlt évtizedekben saját bőrünkön tapasztalhattuk…