SONLINE

„De hát ez van.”
„Nincs választásom.”
„Utálom ezt.”
„Már megint pocsék napom lesz.”
„Úgysem változik semmi, akármit csinálok.”
„Szörnyen érzem magam.”

Ismerősek ezek a mondatok? Amikor nehéz helyzetben vagyunk, kimondott szavainkkal, belső párbeszédeinkkel, gondolatainkkal gyakran észrevétlenül is még tovább sulykoljuk magunkba a negatív hozzáállást.
Ilyenkor úgy érezzük, kénytelenek vagyunk megtenni valamit, amit nem szeretnénk, vagy nem tudunk megtenni valamit, amit nagyon szeretnénk – örökre elérhetetlennek látszik, amire vágyunk, és örökre jelenlévőnek, amit nem akarunk.

A negatív attitűd könnyen állandósulhat. Ha pedig tartósabban, hosszabb ideig ebben a tudatállapotban maradunk, annak mi magunk is, emberi kapcsolataink is garantáltan megszenvedik hatását. Lassanként elveszítjük a kontroll érzését, hogy befolyással lehetünk életünk alakulására, negatív érzelmi reakciókat adunk a többi ember jelzéseire, cinikussá válunk, eltávolodunk saját magunk és mások érzelmeitől is, míg végül számos személyes kötelékünk el nem szakad vagy mély depresszióba nem süllyedünk – gyakran anélkül, hogy közben észrevennénk, tudatában lennénk, mi történik velünk.

Lao-ce több mint 2500 évvel ezelőtt azt írta: a legnagyobb baj a világon az, hogy az emberek tehetetlennek érzik magukat. Mindegy, hogy olyan apróságok miatt alakul-e ki, mint a klasszikus vécéülőke vagy fogkrémes tubus dilemmája, vagy „komolyabb” trauma – elbocsájtás, válás, haláleset, stb. – váltja-e ki, a tehetetlenség érzése és az azzal járó „mérgező hatás” valamilyen formában bizony szinte mindenkit érint.

Mégsem lesz mindenkiből érzéketlen remete, vagy súlyos depressziós. Miért?

Tudjuk, hogy emberi reakcióinkban, viselkedésünkben, gondolkodásunkban nagyon sok tanult dolog van. Pszichológiai kísérletek igazolták, hogy a depresszióra hajlamos emberek gyakran „azt tanulták meg”, stresszhelyzetben, konfliktusok esetén vagy egy-egy problémás életszakaszban hogyan érezzék tehetetlennek magukat, hogyan helyezzék úgy belső látásuk fókuszát, hogy azt érezzék, akármit is tesznek, minden hiábavaló.

Akik hagyják, hogy gondolataik, felfogásuk, saját passzivitásuk vagy akár lustaságuk belekényszerítse őket a tanult tehetetlenség csapdájába, könnyen elveszíthetik hitüket saját képességeikben, és rövid idő alatt fásulttá, közönyössé válhatnak. Feladják személyes erejüket, hatalmukat saját életük felett, és akármilyen probléma adódik, akármilyen helyzetben találják magukat, gyakorlatilag újra és újra szinte azonos módon reagálnak mindenre.

Akik viszont nem a csapdahelyzetet és a problémákat érzékelik maguk körül, azt a mentalitást tanulták meg, hogy mindig és mindenhol megválaszthatjuk, hogyan gondolkozzunk, érezzünk, cselekedjünk. Ezzel pedig a külső körülményektől függetlenül is képesek megtalálni örömeik, elégedettségük, „cselekvőképességük” forrásait. Nem azt jelenti, hogy nekik ne lennének frusztrációik, bánataik, fájdalmaik, nehézségeik életük során, mindössze azt, hogy minden helyzetben saját kezükben érzik a döntés, a választás lehetőségét, s ezáltal egyrészt pozitívabban tudnak viszonyulni a negatív eseményekhez is, másrészt képesek megtartani kapcsolataikat a többi emberrel és a valósággal is, annak teljességében.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Mondhatnánk, ha mindez csak tanulás kérdése, egyszerű a megoldás: ha meg tudjuk tanulni a negatív reakciókat, „sötétben látást”, meg tudjuk tanulni az ellenkezőjét is.
És elméletben valóban ennyire egyszerű az egész: tudatállapotunktól függően a világ is más képet fog mutatni. Ha képesek vagyunk felismerni a számunkra kellemetlen érzéseket okozó helyzeteket, ezekre adott, önmagunkat rendszeresen ismétlő reakcióinkat, pusztán egy belső fókuszváltással is kiszabadíthatjuk magunkat saját börtönünkből, és elindulhatunk az önállóság érzése, a valódi döntés- és cselekvőképesség felé.

A gyakorlatban ez persze nem egy másodperc alatt zajlik le, és az ideális állapotot sem marad fenn az első perctől folyamatosan, „csak úgy magától”. Van tehát egy újabb „egyszerű képlet – hosszú út” helyzetünk, ami eleve egy döntéssel kezdődik. Akarunk-e kitörni a tehetetlenség csapdájából? Akarjuk-e tudatosan észrevenni a személyes döntéseinkhez vezető utakat, pozitív aspektusokat, megtalálni a választási lehetőségeket saját reakcióinkban?