SONLINE

Kis stábunk (Ízing Róbert és Janzsó Viktor rendezők, Poór Attila operatőr) ezen a vidéken készíti új dokumentumfilmjét a száműzött tibeti közösségről, és több fotósorozat is készül.

Ladakh fővárosa, a 3500 méteren fekvő Leh nyüzsgő kisváros, mely egy hatalmas csúcsok közé beékelődött völgyben bújik meg. A várost furcsa kontrasztok jellemzik: a fennkölt nyugalmat árasztó kolostorok, az utcákon közlekedő szerzetesek sokasága és a számtalan laktanya, valamint a járőröző katonaság érdekes, elgondolkodtató ellentétpár. A kopár, Mars-szerű vidéket idéző hegyek között Leh zöld drágakőként világít. Sajnos a levegőről már kevés jót lehet mondani, a sűrű utcákon, és az utak mellett a kipufogóbűz elviselhetetlen és a ritka magaslati levegő mellett fullasztó.

A területet 1974-ben nyitották meg a turizmus előtt, ennek következtében a negyvenötödik születésnapját ünneplő vendéglátás már profi: az utcákon ajándékárusok, túraszervező irodák, szállodák, éttermek, vendégházak, és kávézók. Beszédbe elegyedve a helyiekkel kiderül: a legtöbb idelátogató amerikai, izraeli és francia, ebben a sorrendben. Bár sokan – főleg nyugati hippi sznobok – siratják a régi, érintetlen Ladakhot, a turizmusból (jól) élő helyi vállalkozók értelemszerűen csak a jelenség pozitív oldalát látják.

Télen a hó hat hónapra elzárja a területet a látogatók elől. Az ide érkezők nagy része a Woodstockon, a békemozgalmon, és a new age-en szocializálódott nyugati ötvenes, őket követik a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó yuppie-hippik, akik a pár rúpiás helyi buggyos nadrágot jól ápolt borostával és Gucci napszemüveggel fejelik meg. Természetesen ez csak az egyik oldal, a helyiek nagy része felfoghatatlan szegénységben él a hihetetlenül mocskos utcákon, lyuknyi házacskákban.

Ladakh egyik fő látványossága a város fölött magasodó Shanti sztúpa, melyet egy tehetős japán zarándok vezetésével építettek a nyolcvanas években. A dalai láma által felszentelt ereklye a zarándokok egyik kedvelt célpontja: a nap bármelyik szakában találkozhatunk a sztúpát az óra járásának megfelelő irányban kerülgető, imájukat mormoló ladakhiakkal.

A Tibethez elszakíthatatlan szálakkal kötődő helybéliekben augusztus második felében különösen erősen buzgott a vallási áhítat, ugyanis a közeli Choglamsarban adott tanítást a tibeti buddhizmus feje, a dalai láma. A Mahaboddhi parkban harmincezren gyűltek össze, hogy a Nobel-békedíjas szerzetes szavait hallhassák. A környékbeli kolostorok, vagyis gompák a tibeti buddhizmus évszázados befolyásának ékes bizonyítékai, a hegycsúcsok gerincén elterpeszkedő Thiksey, Hemis és Stok templomok évszázadokkal ezelőtt a vallás legerősebb bástyái közé tartoztak.

A magasság lokális jelenség, Lehtől negyven kilométerre, északra található a világ legmagasabban fekvő autózható hágója, a Khardung la, amely 5600 méteres magasságban kanyarog a belső-Himalája gyakran 7000-es csúcsai között. Szerettünk volna fellátogatni erre a különleges helyre, de vasárnap lévén nem sikerült beszerezni a megfelelő katonai engedélyt, ezért csak a hágó déli bejáratát őrző South Pullu-i ellenőrző pontig jutottunk.

Ne feledjük, Ladakh az ázsiai kontinens legmagyarabb része, hiszen itt alkotta meg nagy jelentőségű tibeti-angol szótárát Körösi Csoma Sándor. Az erdélyi nyelvészzseni a tartomány több részén megfordult: a Zanszkár mélyén megbúvó zanglai kolostorban írt, de többször megfordult Lehben, és természetesen érintette Ladakh magasan fekvő hágóit, a Zodzsi lát (3500m), vagy a Fotu lát (4200m) is.

Amikor egy helyi gimnazistával beszélgettem, úgy éreztem eljött az idő, hogy a zseniális hazánkfia helyi érintettségéről diskuráljunk. Elmondtam, hogy 1830 körül itt élt egy híres magyar tudós, aki sokat tett a helyi nyelv feltérképezéséért. – Lehet – válaszolta a fiú. – Elég sok turista megfordult errefelé.
Több kérdésem nem volt...

India és Kína papíron a mai napig hadban állnak egymással, mivel az 1962-ben lezajlott rövid háború után nem jött létre a két fél között békeszerződés. A Ladakh dél-keleti csücskében található Pangong tó túlpartja már Kína. A világpolitikai tényezővé vált kommunista diktatúra a magáénak követel minden olyan területet, amelyet az általa megszállt Tibet valaha is birtokolt. A két vitatott terület a közeli Aksai Chin, és a Nepál szomszédságában fekvő Arunachal Pradesh.

A másik ladakhi szomszéddal, Pakisztánnal szintén többször vívott fegyveres harcot, utolsó alkalommal 1999-ben, a határhoz közeli Kargilnál. A tavaly novemberi mumbai terrortámadás után India megerősítette hadseregét, a határvidékekhez közel pedig szinte állandó az első fokú riadókészültség: az egyébként békés hangulatú Lehben ötvenméterenként látni gépfegyverrel az oldalukon közlekedő katonákat. Emiatt amikor egy belföldi repülőgépre szerettünk volna felszállni, tizennégy ellenőrzőponton kellett keresztülmennünk ötszáz méternyi távolságon.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Ladakh mindenkinek mást jelent, az újságíróknak egy olyan területet, amely a politikai helyzet miatt pikáns, a turisták számára az elidegenítő tényezők ellenére - katonaság, benzinbűz, magaslati levegő - elvarázsolt világ illúzióját kelti, amelyben a materializmus felett győzedelmeskedtek a finom energiák és a spiritualizmus. A vállalkozók számára bombaüzlet, egy turisták pénzével degeszre tömött buksza, amelyből az élelmesek annyit vesznek ki, amennyit nem szégyellnek. És, hogy mit jelent Ladakh azoknak, akik az otthonuknak hívják? A választ egy névtelen helyi gimnazista adta meg egy ismeretlen himalájai városban: „Ladakh egy békés hely.”