SONLINE

– El tudná magyarázni Bolyai Farkas tételét?
– Egy ponton keresztül két párhuzamos is húzható, amelyek a végtelenben metszik egymást – feleli Géger Melinda. – Bocsánat, ez a Bolyai-Lobacsevszkij-féle törvény. Hirtelen passzolnék.

– Az egyenlő területű sokszögek átdarabolhatóak egymásba.
– Pedig anno ezt is tanultam. Imádtam a matematikát.

– Legmélyebb tiszteletem...
– Nem volt nehéz beleszeretni, Megyer Gyula bácsi fantasztikus órákat tartott a Munkácsyban. S mivel nem szerettem hosszasan magolni, a logikámmal viszont nem volt baj, így elég egyértelműnek tűnt, hogy matematika-rajz szakra megyek tovább.

– Az előbbivel mégis hamar felhagyott.
– A művészet fontosabb volt mindennél. Ahogy lehetett, átnyergeltem, szenvedélyesen vágytam ebbe a világba. ha képeket, szobrokat néztem, izgatott a világuk. Éreztem, húznak magukhoz. S meg akartam fejteni, egyáltalán miért tetszik egy alkotás. Így aztán mindent feltettem a művészettörténetre.

– Egy kisvárosban.
– A nagy dolgok valóban nem itt dőlnek el, s komoly munkánkba kerül, hogy át tudjuk hidalni az ilyesfajta nehézségeket.

– Pesten könnyebb lenne.
– Volt is rá lehetőségem, hogy költözzek, de jól éreztem magam Kaposváron, s a család is idekötött.

– Még a doktorátus után sem gondolkodott el a váltáson?
– A megyében én voltam az egyedüli, aki a kortárs művészettel foglalkozott, azaz egyfajta missziót is teljesítettem: bevezetni a somogyi művészeket az országos körforgásba. S nem mellékesen azért akad itt egy fantasztikus gyűjtemény, melyet gyarapítani lehetett.

– A fővárosból tágabbnak tűnik a világ művészete.
– Innen is el lehetett jutni sokfelé. Vittem anyagot San Franciscóba is.

– Rippl-Rónai mindenütt eladható?
– Nemcsak róla van szó, több nagy művészünk akad. Például Vaszary.

– Jobban szereti Ripplnél?
– A modern művészet alapjait tette le, olyan fogalmakat hozott a festészetbe, mint a ritmus, az energiaigény.

– Tehát ő a kedvenc?
– Amikor festő szerettem volna lenni, hamar rájöttem, azért nem fog menni, mert az tetszik, amit éppen látok.

– Ha mégis választani kell?
– A rokokó. És a konstruktivizmus.

– Nem éppen összeillők...
– Szeretem a tiszta dolgokat. A rokokóban éppen a személyessége, az intimitása, az eleganciája, a nőies finomsága fogott meg. De érdekelnek a barbár és keleti kultúrák is. Nemrég láttam egy indián kiállítást: elképesztő volt.

– Messze jutottunk a kortárstól.
– Éppen ellenkezőleg! A mai művészet rengeteget táplálkozott az archaikus kapcsolatokból. Hogy ne menjek messze, elég megnézni Baktay Patrícia vagy Kling József alkotásait.

– Ha már hazaugrottunk: él a somogyi művészet?
– Inkább vegetál.

– Az anyagiak vagy a tehetségek hiányoznak?
– Egyértelműen a pénz. Kevesebb a kiállítóhely, a rendezvény, emiatt megszűnt a kohéziós erő, mindenki begubózott. Főként a fiataloknak nehéz.

– Ismét eljön a nyomorgó művészek kora?
– Szeretném, ha nem így lenne! De sokuknak jó, ha tanítani tudnak. Mert vásárlóból alig akad.

– Gondolom, ők sem a kortársat keresik.
– Most mindent nehéz eladni, még Ripplt is. Ám a világ boldogabb felén kifejezetten keresik a modern alkotásokat. Arrafelé természetes, hogy egy bank ilyenekkel dekorál.

– Segít a befutásban?
– Kiállítások kellenek, katalógus, szakmai kapcsolat. És egy csoport, ami felerősíti a művész „hangját”.

– Itthonról lehet?
– Nehéz. Az oroszok érdekesebbnek számítanak. Vagy a csehek.

– Utóbbi meglepő.
– Mindig nyitottabbak voltak nálunk. Nekünk a múlt század tízes évei számított csúcspontnak, amikor rengetegen mentek ki Nyugatra. Persze a maiak is próbálkoznak. És vannak sztárjaink, mint Moholy-Nagy vagy Vasarely.

– Akik elmentek... Amúgy rengeteg művészt idehaza sem ismernek.
– Ez a művészettörténészek feladata. A kilencvenes években megkezdődött egy folyamat, mely sok elfeledett festőt emelt fel. És az aukciók is segítenek. Valamint a nyugati kiállítások.

– Kaposvárra kit hozna?
– Ha lenne pénz, ősi kultúrákat mutatnék be új értelmezésben.

– Lenne közönsége?
– Az egyik szempont, mit szeretnének látni az emberek. Ám tágítanunk is kell ezt a kört. Nem lehet minden évben Munkácsy-kiállítást rendezni.

– Ha anno nem hagy fel vele, most talán beszélhetnénk Géger-tárlatról...
– Hamar más irányba fordultam. De hogy ne csak elméletben foglalkozzak a szakmával, kitanultam a restaurálást.

– Nagy merészségnek tűnik, belenyúlni egy alkotásba: nem fél, hogy elrontja?
– Az érzés mindig benne van az emberben. És persze nem Munkácsyval kezdtem, s ma is kilencven százalékban másodvonalbeli, főként kereskedelemben forgó festményeket javítok.

– Aukciósházakon kívül ki lehet fogni igazi értékeket?
– Persze. A múltkor valaki mesélte, Csók István képet talált 25 ezerért az Ecserin. De sajnos fordítva is elsülhet a dolog. Rengeteg hamisítvánnyal találkozom.

– Ráállt az alvilág?
– A legnagyobb gond, hogy sok mű útja nehezen követhető, sokszor beazonosíthatatlan. Persze egy olyan országban, ahol volt két világháború és egy államosítás...

A cikk a hirdetés után folytatódik

– Ha két ellentmondó vélemény születik, ki tesz igazságot?
– Akár egy harmadik. Régen a műtárgybírálat a Nemzeti Galériához tartozott, s iszonyatos felelősséget jelentett, így ahogy lehetett, le is mondtak róla. Ma művészettörténészek adnak szakvéleményt, ha a témájukba vág.

– Sokakat elkeserített már?
– Munkácsynak, Mednyánszkynak hitt képről derült már ki, hogy hamis...

– Hogy lehet ezt kíméletesen közölni?
– Nem az a dolgom, hogy pátyolgassak embereket, hanem, hogy kiszűrjem a valótlant.

– Mindenkit hamisítanak?
– Főként, akiknek jellegzetes a művészete, stílusa.

– Ezek után, ha biztosra akarok menni, csak a múzeumok, képtárak maradnak...
– Azért nem ilyen rossz a helyzet. Persze ettől még a múzeumokkal sohasem lehet betelni.

– Hány képre-teremre van hitelesítve?
– Amíg az agyam és a lábam bírja. S amint lehet, visszatérek. Mert két óra alatt csak megnézni lehet egy kiállítást, de látni nem...