SONLINE

Vannak ezek között hasznos és bölcs tanácsok, alapelvek, amelyek segítenek eligazodni a világ dolgaiban, morális támpontként szolgálnak, vagy éppen megnyugtatnak egy adott pillanatban. És vannak olyanok, amelyek tévhiteknek bizonyulnak, és akármilyen szépen hangzanak, olykor bizony éppen a kívánt fejlődés legnagyobb gátját képviselik.

Zsuzsa és Márk közel húsz éve házasok. Munkájuk révén is sok emberrel találkoznak, de azon túl, párként is élénk társasági életet élnek. Mindkettejüknek kiterjedt baráti köre van, gyakran hívnak magukhoz vendégeket, és ők is szívesen fogadnak vacsorameghívásokat. Mindig is együtt döntöttek a programokról, mindketten élvezték ezeket az alkalmakat, így aztán eleinte egyformán értetlenül álltak a tény előtt, hogy az utóbbi időben valami megváltozott, és az addig szórakoztató esték állandó feszültség forrásává váltak.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Márkban tudatosult először, mi is történik valójában. Megszokott társaságukhoz nemrégiben csatlakozott néhány új tag is, köztük egy jóképű, megnyerő férfi is. Zsuzsa pedig – a férje meglátása szerint – egyre nagyobb figyelemmel fordult felé, már-már flörtölni kezdett.
Márkot féltékenység kínozta. Minthogy azonban mindketten „az igazi szerelmesek nem veszekednek” mítoszában nevelkedtek, és ehhez egész házasságuk alatt nagyon komolyan tartották is magukat, kapcsolati problémáikat nem igazán tudták érdemben megbeszélni.

Illetve ezeket is úgy, mint bármi mást is. Mert beszélgettek ők munkáról, pénzügyekről, szülőkről, gyereknevelési elvekről – mindenről ugyanolyan finoman, udvariasan, halkan, kimérten, ahogy azt szerintük olyanokhoz illik, akik igazán szeretik egymást. Soha egy felemelt hang, egy nyílt konfrontáció, egy konkrét kívánság.

Amikor Márk megértette, hogy társasági estéik feszültsége mögött féltékenysége húzódik, vagyis az, hogy mellőzöttnek, elhanyagoltnak érzi magát, amikor felesége tartósan figyelmet szentel egy másik férfinak, és valójában azt szeretné, ha Zsuzsa jobban kifejezné összetartozásukat, szokásos udvarias modorukban fel is vetette a témát: „Drágám, jót beszélgettél Tiborral?”

Mire Zsuzsa vidáman közölte vele, hogy „Igen, persze. Érdekes ember, nem?” Amivel Márk kedvesen egyetértett, és bár megpróbálta azt is hozzáfűzni, hogy ő tulajdonképpen nem ismeri annyira, és talán mintha még azt is hallotta volna, hogy nagy nőcsábász hírében áll, a kérdés tulajdonképpen le is volt zárva. Zsuzsa mosolygott egyet férje megjegyzésén, hiszen „az emberek mindenféléket beszélnek”, és tette tovább a dolgát.



Igazából fogalma sem volt, mit akart neki mondani Márk, a férfinek pedig kellemetlen lett volna tovább feszegetni a témát. Magában rágódott tovább, önmagát okolva, mert a „veszekedés” számára egyet jelentett a hisztivel, azaz az éretlen és ostoba viselkedéssel.
Természetesen nem arról van szó, hogy mindkét fél számára jól működő házasság nem létezik tányértörések, ajtócsapkodások és üvöltözés nélkül. Van viszont a túlzott udvariasságnak olyan foka, amelyen ha nem lépünk túl, ha nem tudjuk közölni párunkkal, a hozzánk közel állókkal érzéseinket, az ezek mélyén megbújó szükségleteket és hogy mit szeretnénk tőle, ő nem fogja tudni megkapni valódi üzeneteinket. Jólnevelten és felszínesen elbeszélgethetünk bármiről, az mégsem fog szólni semmiről. Akár évtizedeken keresztül.

Véleményünk, érzéseink kifejezése egyrészt nem veszekedés. Akkor sem, ha ez éppen nem egyezik a másikéval – persze nem mindegy, milyen hangnemben tudatjuk ezt vele. Másrészt a legnagyobb szerelem sem garancia a sírig tartó zökkenőmentességre. Minden házasságban adódnak konfliktusok, ha elfogadjuk, ha nem. Jól működni pedig azok a kapcsolatok tudnak, amelyekben ezekkel őszintén és nyíltan foglalkoznak a párok, amelyekben konkrétan megfogalmazzák és kimondják a problémákat.

Minél higgadtabban, annál jobb. De még egy olasz család módjára is szerencsésebb, mint udvariasan a szőnyeg alá söpörni őket, vagy egyszerűen nem venni róluk tudomást.