SONLINE

Az önmagunkkal folytatott beszélgetések teljesen normálisak. Szinte mindenki így éli a napjait, még ha nem is figyel rá tudatosan: reggel végiggondolja, mit vegyen fel reggel; mit fog mondani az értekezleten, a főnöknek, a párjának, a gyerekének; mit vegyen a boltban a vacsorához, és így tovább.
Amíg ezek a néma hangok konstruktívak – vagyis segítenek koncentrálni, átgondolni a tennivalókat, eligazodni a mindennapi életben, úrrá lenni a szaporodó feladatokon, bátorítani arra, amit szeretnénk megtenni, stb. -, nincs is velük különösebb dolgunk.

Tudatos odafigyelés és „áthangolást” igényelnek azonban azok a negatív gondolataink, hangjaink, amelyek pusztán arra szakosodtak, hogy minden elképzelhető (olykor létező, gyakran csak vélt) hiányosságainkat, hibáinkat, tudatlanságunkat, gyengeségeinket dörgöljék az orrunk alá. Általában olyan gyorsan, hogy tudatosan észre sem vesszük mindezt. Egyszerűen csak hirtelen kisebbnek, értéktelenebbnek, bizonytalanabbnak, gyengébbnek –„máshogy” – érezzük magunkat.

Gyöngyi a húszas évei végén jár. Kedves, szerény, félénk, visszahúzódó teremtés. Úgy érzi, kötelessége másnak „mindenben megfelelni”, miközben saját vágyait, igényeit szégyellnivalónak tartja. Valahányszor felmerül benne, hogy ő mit szeretne, valahányszor munkájában vagy magánéletében végre célokat tűzne ki maga elé, szinte azonnal akcióba lép belső kórusa, és csírájában elfojtja a lehetőségét is, hogy saját maga számára bármire is jogot formáljon. „Önző vagy.”  „Arcátlanság ilyent követelni.” „Másoknak sikerül, de belőled hiányzik a szükséges életerő.” „Túl érzékeny vagy.” „Biztos nem sikerül. Annyi minden közbejöhet.” „Ugyan már, téged sosem vesznek észre.” „Nagyon kínos ez nekem.”

Ő maga sincs tudatában, mennyi negatív dolgot gondol magáról nap mint nap. Csak azt érzi, hogy szinte mindig gyenge, levert, bizonytalan, nem képes kiállni magáért, döntéseket hozni, „ragyogni”.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Mindegy, hogy a külsőnkről, a képességeinkről, személyes varázsunkról vagy lehetőségeinkről van-e szó, Gyöngyihez hasonlóan mindannyiunknak megvannak a maga negatív hangjai. Tudatos figyelemmel azonban nyakon csíphetjük, azonosíthatjuk, és megtanulhatjuk hatástalanítani is ezeket.

Az első lépésben észre kell vennünk, mikor változnak meg hirtelen az érzéseink, hangulataink, mikor, milyen helyzetekben kezdjük magunkat rossz(abb)ul érezni. Próbáljunk meg célzottan visszatekinteni: Valójában mire is gondoltam? Mitől érzem most magam rosszul?

Akármilyen különböző helyzetekről, érzésekről van is szó látszólag, a legtöbb embernél ezek általában visszavezethetők öt-hat olyan alapmondatra, amelyet előszeretettel vág saját fejéhez. „Kövér vagyok.” „Sosem lesz elég pénzem.” „Mindenki felszabadult itt, csak én szorongok egyfolytában.” „Ezt nem engedhetem meg magamnak.” „Ügyetlen vagyok.” „Ez nekem nem jár.” A sort a végtelenségig folytathatnánk, a lényeg ugyanaz marad: tudjuk magunkról, melyek azok a kulcsmondatok, amelyek legtöbb esetben saját rossz érzéseinket, negatív hangulatváltozásainkat okozzák.

Ha ezeket megtanultuk beazonosítani, egyrészt saját magunkról is sok mindent megtudhatunk. Másrészt onnantól több lehetőséget is találhatunk arra, hogy alattomosan gyötrő gondolatainkkal tudatosan szembeszálljunk.

Az egyik ilyen lehet például, ha a leggyakoribb negatív hangjainkkal szemben „felkészülünk”. Vagyis mindegyik ellen találunk magunknak egy (számunkra elfogadható) ellenérvet, egy pozitív kijelentést, és ahelyett, hogy gondolkodás nélkül rábólintanánk és igazat adnánk megszokott negatív mondatunknak, amint azt észleljük átsuhanni agyunkon, máris beoltjuk magunkat a készenlétben tartott ellenanyaggal.

A stratégia egyszerű, a megvalósítása kevésbé, mint oly sok minden más esetben is. „Gyakorlottabbak” akár órákon át képesek meggyőző párbeszédet folytatni saját pozitív és negatív hangjaikkal. De ha kitartóak vagyunk, és megtapasztaljuk, mik a vesszőparipáink, jó eséllyel üzenhetünk hadat nekik, és érezhetjük idővel sokkal jobban magunkat saját bőrünkben.