SONLINE

Nem ez volt a kisfiú első olyan tette, amely Katit mélységes aggodalommal töltötte el. Mondhatnánk, minden napra jutott valami ilyen, mígnem Kati eljutott ahhoz a logikailag könnyen levezethető szent meggyőződéséhez, hogy ő „rossz anya”.

Ő ugyanis – sok szülőtársához hasonlóan – egészen máshogy képzeli a gyereknevelést, mint a fia. Még nem is terveztek gyereket, ő már határozott elképzelésekkel bírt arról, hogy ha egyszer fia születik, nem vesz neki pisztolyokat, csúzlit, kardot, katonát is legfeljebb úgy, ha jár mellé egy baba is, és kizárólag agressziómentes, az együttműködést fejlesztő játékokat fognak játszani, elvégre egy fiúnak is meg kell tanulnia ezeket, és katonákkal is lehet képzeletbeli teapartit rendezni. Érzelmileg fejlett felnőttet akart nevelni a fiából, és gondolatban előre élvezte a pillanatot, amikor erőfeszítései eredményeként leendő menye hálás arcára pillanthat.

Ezek az elvei mindaddig masszívan tartották magukat, míg Milán meg nem született. Ő aztán már pár hónapos korában kikezdte anyja elképzeléseit. Szülei arcánál jobban érdekelték az ágya fölé akasztott mozgó játék figurái, nem merült el néhány másodpercnél tovább a gyönyörűen illusztrált képeskönyvekben, és ahogy cseperedett, napról napra bebizonyosodott, hogy neki bizony egész más elképzelései vannak a „fiús” játékokról, mint édesanyjának. Mert azt valahogy minden külön felvilágosítás nélkül is egészen pontosan tudta, mik a lányos, és mik a fiús játékok.

Kati egy darabig tartotta magát, és nem vett fegyvereket, Milán mégis egyfolytában harcolt. Azért a babákkal is sokat játszott, valószínűleg nagy zavart okozva ezzel Babaországban: a plüssállatok és játékbabák hol lézerkardként, hol felfedező zseblámpaként, hol szupererős akcióhősként funkcionáltak.

Ugyanígy váltak pillanatok alatt harci fegyverekké a konyha és a háztartás bármely kellékei, lett puskagolyó a fagyott cukorborsóból, vadászkürt a kéztörlő gurigájából, és négyéves korára Milán utolérhetetlen leleménnyel fedezett fel minden nap valamit, amivel megerősítette és bizonyította édesanyja félelmeit, miszerint ő máris elbukta azt a nagy feladatot, amit röviden gyermeknevelésként szokás emlegetni.

Az ominózus verekedés volt az utolsó csepp, amitől Kati rettenetesen kétségbe esett. Milán eddig pusztán képzeletbeli harcokat vívott, agresszió is csak ezekben a játékokban mutatkozott nála, az viszont, hogy egy másik gyereket bántson, mélyen megijesztette az édesanyját.

Milán nem azért játszott egyfolytában „harcolósat”, nem azért alakított  maga körül mindent fegyverré és csatatérré, mert a környezetében ezt látta, vagy mert valaki ezt népszerűsítette neki. Különösen nem azért, mert Kati rossz anya volna. Egyszerűen csak „fiúból van”. Ez az egyszerű tény pedig nagyon sok mindent meghatároz, még ha anyaként ezt rettenetesen nehéz is megérteni. Hát még elfogadni.

Függetlenül attól ugyanis, hogy szülőként szerintünk hogyan kellene a gyerekeinknek játszani, a lányok bizony akkor is a „lányosabb”, a fiúk pedig „fiúsabb” dolgokat fogják előnyben részesíteni. Azaz a fiúkat a versengés, a győzelem – így a „rosszak”, „gonoszak” legyőzése is –, a mozgásos dolgok érdeklik jobban, a lányokat pedig az együttműködést igénylő játékok.

Kutatások kimutatták, hogy a már velünk született agyhálózati berendezkedésben is tetten érhető ez a különbség. Ennek köszönhető, hogy a fiúk a szabadidejük (játékaik) 65%-át töltik versengéssel, míg a lányok csak 35%-át. A fiúk hatszor gyakrabban alakítanak át valamilyen tárgyat egészen más funkcióra, mint a lányok, a lányok pedig hússzor gyakrabban cserélnek szerepet a játékok során, mint a fiúk.

Megmutatkozik a különbség akkor is, ha a gyerekrajzokat figyeljük meg. A fiúk, akik amúgy is a „mozgásban élnek”, akciódús, eseményekkel teli, dinamikus jeleneteket ábrázolnak inkább, kevés színt használva, míg a lányok inkább embereket, állatokat, fákat, virágokat.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Kati aggodalmai nem egyediek. Nagyon sok fiús anyuka megy keresztül számos hasonló dilemmán, miközben apák mosolyognak a háttérben, vagy nem is értik, mi nem érthető – netán kétségbeejtő – fiaikon.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy mindig mindent rájuk kell hagyni. De anyaként bizony van (és lehet) mit tanulnunk a „férfi agyról”, hogy ne minden pillanatban azt kutassuk magunkban, mit rontottunk el, hanem olykor élvezni is tudjuk fiaink „férfias” társaságát.
(Mindenezek után még egy talán nem is meglepő adalék: mint később kiderült, Milán azért húzott be a csoporttársának, mert az kislánynak csúfolta őt.)

Lackfi János: Dorottya a fővezér

Nagy csata volt az oviban
Összeállt egy csomó gyerek
én voltam a fő vezető
és mindenki vitézkedett

a Johanna meg a Laci
a Zsombor meg a Bás, aki
Barnabás, csak mert még kicsi
mindenki Básnak nevezi.

Volt ellenség is rengeteg
hogy elkergessük őket, én
mocskos nejlont, taknyos zsepit
vittem a menet elején.

Az volt a zászlónk, amitől
az ellenség undorodott
sorba kipukkadt és ledőlt

legyőztük a nagy csapatot.