SONLINE

Pénteken délután öt óra tájban a pap látogatást tett a siófoki kórház neurológia osztályának őrző kórtermében Panni néninél. Ez nagyon szép, Istennek tetsző cselekedet. - Érkezésekor a kórterem ajtajában állva a főorvos urat vártam - idézte föl a siófoki Bozai Ágota tanár, műfordító, újságíró, aki levelet írt az Észak-Somogyban szolgálatot tévő papnak, s azt elküldte a Sonline.hu szerkesztőségébe is. - Ön az ügyeletes nővértől sürgetőn érdeklődött Panni néni hollétéről. A nővér bekísérte a kórterembe, ahol súlyos beteg férfiak és nők vegyesen vannak elhelyezve, haldoklók többnyire. Köztük fehér leplek.

- Azt hittem, az ön sietségének oka, hogy mielőbb vigaszt nyújtson a betegnek, de a nővér nyomában úgy vonult be abba a helyiségbe, hogy senkinek nem köszönt. Egy "Dicsértessék!" talán nem ártott volna a szent csendnek.

- Ön a lepedő mögé, Panni néni mellé lépve elmondta a szükséges imákat, nem többet, nem kevesebbet, csak annyit, amennyi kell. Hivatásszerűen foglalkozom az emberi nyelv és a lélek megnyilvánulásaival, keserűen hallgattam hogy meglehetősen fásultan, lélektelenül, rutinból kántálta a szöveget, értelmezés nélkül, hangot hang után, mintha valami hadi jelszó-szöveg lenne, szinte hadarva, hogy még érthető legyen, de minél előbb letudja.

- Megvallom, furcsán hatott a "Ne vígy minket kísértésbe" mondat a Miatyánkból, mivel szegény Panni nénit kísértés nemigen fenyegeti már, de az ezen való fennakadás legyen az én bűnöm és bajom. 

A cikk a hirdetés után folytatódik

- Hamar befejezte a szertartást, feladta az utolsó kenetet, és amikor kilépett a lepel mögül, a főorvos éppen velem beszélt a betegágynál apám állapotáról. Ön nem várta meg, hogy a főorvos úr befejezze a nekem szóló mondatot, és rám ügyet sem vetve, mintha ott sem lettem volna, olyan természetességgel vágott a beszélgetésbe, mintha ehhez különleges előjoga lenne. Azt kérte, hogy a főorvos úr (!) feltétlenül mondja meg Panni néni lányának, hogy itt járt a zamárdi plébános és feladta az utolsó kenetet. Nem elégedett meg a főorvos bólintásával, megígértette vele, hogy megteszi. 

- Megértem, a parókia bevételei szempontjából fontos, hogy Panni néni lánya meghálálja a fáradozását, de ugyanilyen fontos lenne a tiszteletet megadnia embertársainak. Megtehette volna, hogy Panni néni ágyánál hagy egy kis könyvjelzőt, imádságos kártyát, áldást, képeslapot, bármit, amiből egyértelmű, hogy valóban ott járt. Megkérhette volna a betegtársakat és a nővért is. Megvárhatta volna, hogy a főorvos úr befejezze mondanivalóját és önhöz forduljon, ha már fél lépés távolságba mellé nyomult. De tiszteletlen módon a fentiek szerint járt el.

- Ráadásul úgy ment ki a kórteremből, hogy nem kérdezte meg, van-e a többi beteg közt katolikus hívő, tehet-e még valakiért valamit, imádkozhat-e értük is. Vagy kijelenti, hogy értük is imádkozik, és kívánhatott volna jobbulást nekik.

- Ha így járt volna el, nem keltett volna visszatetszést. Mert az ön távozása után a betegek összenéztek, az apám mellett fekvő bácsi keresztet vetett, és megjegyezte, hogy önt csak a fizetős hívő érdekli...

Bozai Ágota ez után próbált telefonon beszélni a pappal, tisztelettel tudatni, hogy megsértette családjuk érzékenységét, megbotránkozást keltett. S felhívta figyelmét a keresztényi alázat erényére, hogy a továbbiakban figyelmetlenségből se kövesse el ezt a hibát.

A pap azonban olvasónk szerint azzal védekezett, hogy mindenki ellene van, mivel kitiltotta a Kis Jézust a zamárdi betlehemből. S különben is, délutánra volt még három betege, és amúgy is nagyon sok dolga van.  Amikor közöltem, hogy csak a kórteremből ismerjük egymást, letette a telefont.