SONLINE

Életünk során azonban számos olyan helyzettel is szemben találjuk magunkat, amelyeknek látszólag semmi közük a halálhoz, mégis a gyászfolyamathoz nagyon hasonló érzéseket váltanak ki bennünk. Válás, költözés, munkahelyváltás, az iskolaév vége, ballagás, a gyerekek kiröpülése, de akár a visszaindulás egy vakációról, egy könyv utolsó oldala, a kocsink eladása vagy a kedvenc bögrénk összetörése is okozhatja azt a „valamit/valakit végleg elvesztettem”, „valami véget ért” típusú fájdalmat, amelyet a szeretett személyek elvesztésekor érzünk.

Természetesen nem akarunk egyenlőségjelet tenni a például egy családtag halála és a kedvenc lestrapált cipőnk kidobása közé. Mindössze arról van szó, hogy a változásokkal járó „elválás” – játszódjon le akár egy perc, akár hetek, hónapok vagy évek alatt – szinte folyamatosan jelent van az életünkben. Mi pedig gyakran – különösen olyan „jelentéktelennek” tűnő esetekben, amikor nem érezzük ezt a fájdalmat indokoltnak, avagy kimondottan nevetségesnek gondoljuk, egyszerűen a szőnyeg alá söpörjük. Nem értjük, mi ért vagyunk „dilisek”, lehangoltak, türelmetlenek, és így tovább, és a legkevésbé sem adunk időt és lehetőséget magunknak, hogy feldolgozzuk a történteket.

Mert hát szülőknek nem szokás pityeregni a bölcsődei, óvodai, iskolai ballagáson, vagy az évzárón, mert a gyerekem éppen most járta ki a harmadik osztályt... Vagy feszültnek lenni a munkahelyen, mert előző este éppen befejeztem egy remek könyvet, ami heteken át a társam volt, és ma este már nem vár az a varázslatos világ, amely annyi napon keresztül befogadott... Vagy nosztalgiával órákon át mesélni a húszéves tragacsról, amit végre sikerült lecserélnem, de mégis úgy hiányzik...

A legbanálisabb dolgoktól, tárgyaktól a legmélyebben érintő veszteségekig, átmeneti pillanatokra vagy éveken át elhúzódóan ugyanazt éljük meg: a szeparációt. Vagyis egy kötelék elszakadását, vagy egy kötődés (időszakos vagy végleges) átalakulását. És bár legyen ez a változás bármennyire pozitív is (kecsegtetőbb új munkahely, a gyerekek munkába állása, házasodása, elköltözése, nagyobb ház, újabb autó, stb.), ha nem kezeljük megfelelően, mélyreható negatív hatása lehet.

Olykor egy másodperc, olykor hosszú évek alatt, de „aktiválnunk kell” a gyász érzését, végig kell járnunk a folyamatot, hogy utat nyithassunk érzelmeinknek, el tudjuk engedni korábbi kötelékeinket, és megnyílhassunk az új kötődések felé – röviden, hogy továbbléphessünk.

Amikor valaki nem képes feldolgozni az elválást és a gyászt (értsük ezt most már mindenféle veszteségre), nem lesz képes új érzelmek megélésére, valódi örömre vagy bánatra, és idővel gyakran áldozattá válik – leginkább saját elfojtott érzelmeinek, megkövült élethelyzeteinek, szokásainak az áldozatává. Gyakran előfordul, hogy valaki megreked a teljes kétségbeesés állapotában, és még hónapok, évek múltán is csak abban tudja örömét és vigaszát lelni, amit vagy akit elveszített: volt feleségében, otthagyott munkájában, összetört autójában, elpusztult kutyájában, használhatatlanul csorba bögréjében. És minél inkább meggyőzik magukat arról, hogy csak az elvesztett személy vagy tárgy szerezhet nekik örömet, annál jobban kétségbeesnek.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Vannak, akikben heves erőszakot vált ki a gyász (például amikor egyik fél megtudja, hogy a másik szakítani, válni akar, vagy amikor elbocsátanak vakit). Mások eleve félnek kötődni, vagy egy nagyobb trauma után nem mernek újabb kötelékeket kialakítani. Rövidtávon talán ezek a megoldások is járható utaknak tetszenek, valójában azonban rengeteg kárt okozhatnak a személyiségben.

A gyászolás életünk és személyes fejlődésünk természetes és elkerülhetetlen része. Nem azok élnek teljes és derűs életet, nem azok kötődnek erősen emberekhez és célokhoz, akik soha nem találkoznak a gyásszal, hanem azok, aki ezt is meg tudják élni a maga mélységeiben, fájdalmában, és megtanulják kezelni, feldolgozni az elvesztés folyamatát. Csak aki nem akarja „megúszni” a nehéz, sokszor szörnyű pillanatait, fogja tudni újra megélni a kötődés szépségeit is.