SONLINE

A gyerekek viselkedése, változásai, esetleges viselkedészavarai mögött nagyon sok - a legtöbb - esetben a szülő viselkedése áll.
Éva és Tibor egy ötéves kislány szülei. Akiknek tulajdonképpen semmi gondjuk nincsen, mindössze azért jöttek, mert nem értik, miért célozgatnak az óvónénik és a barátok is egyre többször arra, hogy gyereknevelési kérdésekben külső segítséget kellene kérniük.

Elmesélik, hogy Réka nagyon szép, életrevaló kislány, aki mindig tudja, mit akar. És szinte mindig el is éri, amit akar. Cserfes, barátságos a felnőttekkel is, gyerekekkel is. Igen, néha hisztizik, de hát melyik óvodás nem. Olyankor nem bírnak vele, kénytelenek megtenni, amit akar, de hát miért is ne adnák meg a gyereküknek, amit szeretne? Hogy van-e barátja? A csoportban egy kislány, ő nagyon szereti Rékát. Általában kettesben játszanak. Azt nem tudják, a többiek sokszor miért nem hagyják őket csatlakozni a csoportos játékokhoz. A játszótéren is, hiába megy oda barátságosan a gyerekekhez, nem igazán örülnek neki, nem tudják, miért. Legtöbbször végül a többi szülővel próbál barátkozni – lehet, hogy a felnőtt társaságot jobban szereti?
A szülők elbeszélése mögül lassanként előbukkan – direkt fogalmazok végletesen – egy kis diktátor képe. Egy tündéri kislányé, aki megszokta, hogy minden úgy alakul, ahogy ő elképzeli, és amíg ez így is történik, bájos, kedves, aranyos, és „mindenki elégedett”. Megszokta, hogy nincsenek szabályok, határok, és megtanulta, milyen eszközökkel érheti el, ami nem megy első szóra.

Amint azonban valami nem úgy történik, ahogyan ő szeretné – az óvodában a szabályok, az esetleg más elképzeléssel is előálló pajtások, és sorolhatnánk -, a kis hercegnő szépséges szörnyeteggé alakul. És gyakorlatilag rettegésben tartja az ismerős gyerekeket, azok szüleit, és – bármennyire mosolyognak is rajta, hozzá – a saját szüleit is azzal, hogy vajon melyik pillanatban mi miatt „rendez műsort”.
Réka esete nem egyedi. Bizonyosan minden óvónéni, tanító néni tudna történeteket idézni „nehezen kezelhető” gyerekekről, akik családjában „minden rendben van”, akiknek a szülei minden segítséget visszautasítanak, vagy minden probléma hallatán csak nagyot sóhajtanak és széttárják a karjukat: „én már nem bírok vele”.

A közös vonás ezekben a történetekben éppen az az alaptétel, amit szülőként a legnehezebb beismerni, elfogadni, folyamatosan szem előtt tartani. Hogy a gyerekek viselkedése, változásai, esetleges viselkedészavarai mögött nagyon sok/legtöbb esetben a szülő viselkedése áll.

Ráadásul nem is kizárólag a gyerekkel szembeni viselkedésünk. A kicsik mintákat követnek, utánoznak, így sokszor éppen azokat a hangulatingadozásokat, bizonytalanságokat, gondolkodásbeli és viselkedési mintázatokat láthatjuk tükröződni rajtuk, amelyeket mi magunk gyakran észre sem veszünk magunkon.
Természetes, hogy a mindennapokban a szülőket is sokféle hatás, impulzus éri, amit a sok egyéb teendő, feladat mellett nekünk magunknak is fel kell dolgoznunk. Ki tudatosabban, ki kevésbé, ki „elemezgetve”, ki csak sodródva halad napról napra ezek között a hatások között. De akár megéljük, akár csak hagyjuk megtörténni ezeket mi magunk, akár akarjuk, akár nem, a gyerekek átveszik ezeket a hangulatokat, érzéseinket, és valahogyan ők is próbálják „feldolgozni”, lereagálni a szülői hatásokat. Miközben persze ők is tanulják a mintát, a viselkedési lehetőségeket, megküzdési technikákat, és igyekeznek felfedezni és kielégíteni saját igényeiket is.
 
A folyamat a kicsik számára sem egyszerű, még családon belül sem. Nem mindegy, egyforma (és következetes) reakciókat, elvárásokat, visszajelzéseket kapnak-e a két szülőtől. Amint bekerülnek valamilyen közösségbe, a kortársaktól is, felnőttektől is egyre többféle igényt, elvárást, lehetséges mintát tapasztalnak, amik között meg kell tanulniuk eligazodni.

És ahogy a felnőtteknek, nekik sem lehet mindig jó napjuk. Bizonyos mennyiségű változékonyság, akár hiszti, „butaság” bőven beleférhet egy óvodás mindennapjaiba. Hiszen még csak most kezdi tanulni magát is, a körülvevő világot is.
Ha azonban ez a mennyiség eléri azt a fokot, amit akár mi, szülők, akár a külvilágból „feltűnően sokan” problémának ítélünk meg, érdemes megállni egy percre és elgondolkodni: én vajon hogy vagyok? Mit láthat, tanulhat most belőlem a gyerekem?