SONLINE

– Hogyhogy most?
– Elég későn kelek, éjjel három körül fekszem – felelte Zságer Balázs, a Zagar zenekar frontembere. – Nekem ez még a nap aktív szakasza.

– Azt hittem, koncerteznek.
– Maximum havi három-négy alkalommal játszunk.

– Ennyire válogatósak?
– Megnézzünk, hol lépünk fel. Szeretnénk minél többet koncertezni, de ha a szervezők nem tudják vállalni a produkcióhoz szükséges kondíciókat, inkább nem megyünk. Fontos, hogy jól érezzük magunkat a színpadon.

– Felteszem, nem mindig volt ilyen igényes.
– Nem volt olyan rég, amikor Kaposvárról a Gardrobe együttessel próbáltunk betörni a piacra, s küldözgettük a demóinkat a kis budapesti kluboknak, s útiköltségért is vállaltuk volna a fellépéseket. Még ma is álomszerű, hogy most minket hívogatnak a legnívósabb koncerthelyek.

– A ‘90-es évek elején a Munkácsy bulikon taroltak a The Enddel: A vég volt a kezdet...
– Azoknak az időknek is meg volt a bája. Ligeti Gyurival, a banda akkori gitárosával, aki ma a Zagar énekese, néha nosztalgiázunk. S időnként összeállunk örömzenélni a régiekkel.

– Twist and Shout, Vörös ház, rengeteg Doors, Hendrix és Pál utcai fiúk...
– Ezeket nem lehet elfelejteni. De főként a társaságon van a hangsúly, amit nehéz összehozni, mindenki hajtja valahol a mókuskereket, ám amikor összejövünk zenélni, kizökkenünk a hétköznapok monotonitásából. És akkor nem számít, ki a profi.

– Zságer Balázs... Pedig úgy tudom, nem zenésznek készült.
– A képzőművészet volt az álmom. Ötödikes koromban, amikor a többségnek még fogalma sem volt a jövőjéről, nekem kész terveim voltak. A Balázs János szakkörbe jártam Gerő Kázmér festőművészhez, grafikusnak készültem. Sőt, az énekórákat kifejezetten utáltam. Igaz, ez a zenei oktatásnak is betudható.

– Így lett az ecsetből zongora?
– Pécsre felvételiztem – csak arra emlékszem, hogy valaki a „Szerelem első vérig”-et zongorázta a szomszéd teremben –, de nem sikerült. Aztán, valahogy tudat alatt, a zene felé fordultam.

– Nagy törés volt?
– Meghatározó, de anélkül valószínűleg soha nem lettem volna, aki most vagyok. A középiskola után felvételiztem jazz-zongora szakra, de oda sem vettek fel. Így kerültem informatikai főiskolára.

– Nehéz elképzelni műszaki emberként.
– A középiskolától kezdve pályatévesztettnek gondolom magam.. Abszolút humán beállítottságú vagyok, ennek ellenére műszaki diplomát szereztem.

– Nem is vette hasznát?
– Egy évet dolgoztam egy zenei szoftverekkel foglalkozó cégnél, aztán megsokasodtak a koncertek, abbahagytam. A múltkor a kacatok között egy dobozban találtam meg a diplomámat...

– Azért a Zagarban nem jön rosszul, hogy hozzá tud nyúlni a számítógéphez...
– Csak felhasználói szinten értek hozzá, amennyi a nethez, a zenéhez kell.

– A család hogyan fogadta a pályamódosítást?
– Kezdetben fenntartásokkal, de amikor látták, megélek belőle, megnyugodtak. Az elején egyébként én is átmenetinek éreztem ezt az állapotot.

– Született kishitűség?
– Egy dolog a zenélés, s egy másik, hogy meg is élek belőle.

– Balatoni bárzongoristaként már tesztelhette...
– A fősuli alatt nyaranta Földváron zenéltem. Jó buli volt, egész nap a strandon lógtam, este pedig zongoráztam néhány órát. Napi öt-hatezer forint jött össze, de itt szereztem igazán hangszeres rutint is.

– Nem rossz havi gázsi.
– Egy vasárnap jött egy társaság, olyan maffiózófélék. Az egyik odaszólt: Öcsi, játssz valami szépet! Elkezdtem a Keresztapát...

– Nem félt, hogy szájon vágják?
– Benne volt a rizikó... Amúgy az ilyen arcok inkább büszkék rá, hová sorolják őket. A végén egy húszezressel honorálta is.

– Ez sem adott önbizalmat!?
– Azért a zenei élet ennél keményebb dió.

– Jellemző, hogy külföldön hamarabb befutottak.
– Az még a Yonderboi Quintett volt. A Zagar, bár játszottunk külföldön is, inkább a hazai piacra „készült”.

– A név honnan jött?
– A Zságer horvát eredetije. A Zagarral eleinte a szóló számaimat fémjeleztem, de aztán összeolvadt a zenekarral. Ma már, ha ez a név áll a plakáton, egy együttest várnak az emberek.

– Nehéz volt elfogadtatni magukat?
– Merészség volt a Yonderboiból kiválva, hasonló tagokkal egy új lemezt csinálni. Rosszul is elsülhetett volna... De elfogadtak, befogadtak.

– Mégis: vidékiként a fővárosban...
– A klubélettel nincs gond, de a hétköznapi nyüzsgés néha sok. Eleinte feszélyezett, aztán élveztem, mostanában megint kezd zavarni, fáraszt. És ehhez társul némi paranoia is.

– Hogy felismerik? Jönnek az autogramvadászok?
– Ilyesmi. Meg aztán nem is normális, ahogyan itt napközben zajlik az élet. Sokkal türelmetlenebbek, arrogánsabbak az emberek. Mindenki rohan valahová. Néha azt veszem észre magamon, hogy sajnos már én is „pestiesen” vezetek...

– Hiányzik Kaposvár?
– A színház, a város, az ifiház: igen. De a kulturális élete nem elégítene ki. Viszont szeretek hazajárni egy-két napra.

– Segít a pesti létben, hogy az öccsével zenélhet?
– Amióta beszállt a zenekarba, erősebb lett a vidéki vonal.



– A hobbiegyüttesük még létezik?
– A Demon superior? Az a pillanat cinikus projektje, amelyben olyanokat is megengedhetünk magunknak, amit a Zagarban nem.

– Összefér?
– Jó néha felelőtlenül felületes lenni, senki sem egynemű személyiség. Szeretem a lazacot, de kell a gyorséttermi kaja is. Nekünk a DS a McDonald's...

– Az utolsó lemezük kapcsán is kaptak kritikát, hogy populárisabbak lettek.
– Több rajta az énekes szám, ami jobban befogadható.

– Többet is játsszák őket a médiumok.
– Mostanra lettek olyan orgánumok, melyek leadják őket. Ez az egész magyar zenei életnek jót tett: a koncertzenekarok számai bekerültek a rádiókba, s ezáltal ismertebbek is lettek.

– Önt is elérte a film, a színház.
– Volt szerencsém a Radnótiban és a Nemzetiben is dolgozni. És több kisfilm mellett a Szezonnak írtam a zenéjét.

– S azóta?
– Kaptam néhány forgatókönyvet, de nem tetszettek.

– Bejött a megérzése?
– Nem lett belőlük maradandó alkotás. Most egy angol-bolgár filmhez írok számokat.

– És a CSI Helyszínelők?
– Már három számunkat is beválasztották, ami óriási dolog. A nyugati zenekarok is sorban állnak, hogy bekerülhessenek.

– A Munkácsy bulikból indulva nem rossz...
– Ráadásul az örömzenélés mindkét összetevője megmaradt...

Zságer Balázs

Gitárral kezdődött. Zagar a 80-as évek elején a Kid zenekar tagjaként egy garázsban még akusztikus gitárt pengetve ismerkedett a zenei alapokkal, míg első számait egy Commodore 64-es számítógépre pötyögte elmélyülten. Csak ezek után csöppent az életébe a zongora, pontosabban egy pianínó.

Az igazi kezdetet a The End nevű formáció jelentette, de megfordult a kaposvári ikonbandában, az Éhező Apácákban is. Közben leérettségizett a kaposvári Gépészben, majd szülői hatásra informatikusnak állt, noha valójában egyetlen porcikája sem kívánta a komputerek világát.

A nagy változást egy házibuli hozta, ahol felfigyelt egy meglehetősen egyedi stílben táncikáló fiatalemberre. Utóbbiról kiderült: nem csak zenei ízlésük hasonló, de egyféleképpen gondolkodnak a muzsikáról is. A mernyei srácban, Yonderboiban igaz barátra, s új együttesre lelt, Zagar, a zenekarvezető nevét viselő kvintett tagjaként tette meg első lépéseit a hazai, s a nemzetközi könnyűzenei életben, s együtt komponáltak zenét a színész Kamarás Iván szólóalbumához. Az ezredforduló után aztán gondolt egy merészet, s saját formációt alapított, s ezzel elindult a Zagar mai napig tartó diadalútja.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Új hangzást, s megjelenítést hoztak a zenébe, s hogy munkájukat elismerték, jól mutatta, hogy a Depeche Mode őket kérte fel előzenekarnak a budapesti koncertjükre. Ekkorra már túl volt első filmzenéjén, Török Ferenc második rendezésének, a Szezonnak írta a zenéjét, majd egy nemzeti színházbeli darabhoz komponálhatott zenét.

Ezek után nem meglepő, hogy kedvenc tárgyai között – Snoopy mellett – egy zongora is szerepel, tévéje viszont nincsen, pedig imádja a régi szovjet rajzfilmeket, mint a No, megállj csak! S nem csak nézni szereti, de tervei szerint egy-egy alapot át is ment majd valamelyik számukba.