SONLINE

Szerda kora délután: Böjti Béla, a siófoki viharjelző obszervatórium nyugalmazott vezetője hív, kérdi, mikor kezdődik az Ákos-koncert. Este kilenc tájban, felelem. No, akkor tör majd ki a vihar is – jelzi előre.
Egy nappal hosszabb az idei Balaton Sound, így aztán minden remény megvan arra, hogy megdől a tavalyi százezres látogatócsúcs. Ha csak az időjárás közbe nem szól...Vészjósló villámok cikáznak a túlpart felől esti érkeztünkkor. Narancssárga mellényes biztonsági őrök a parton tízméterenként, szalagok a bejárókon, tilos a fürdés és nem csak az éjszaka miatt: másodfokú viharjelzés van érvényben.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A tömeg a nagyszínpad felé tart, lesz-e Ákos, kérdezgeti a konszolidált fiatalság (furcsa a Soundhoz szokott szemnek ez a fegyelmezettség, sehol a kurjongató-dülöngélő, söröspoharat szorongatók, no de ez a nulladik nap, messze még a szombat...), mire, mondhatnánk, hogy derült égből villámcsapásként, de a derült ég itt nem lenne igaz, kitör a banzáj. Kilenc óra: Ákos elkezdi a fél tízre hirdetett „soundosított” szintipop-koncertjét, nyilván lesz, ami lesz alapon, s gyakorlatilag ezzel egy időben rákezd az eső is.

„Minden most kezdődik el, aztán úgyis menni kell” – lát a jövőbe a Kossuth-díjas énekes, a villámok ugyanis már a fejünk felett cikáznak, szanaszéjjel fújja az esőt a mind jobban feltámadó szél, pedig minden ideális lehetne: öt Balaton Sound-por után gumitéglákkal fedték le a nagyszínpad előtti dühöngőt, ahol a tömeg nem kicsi, de miközben a közepén nem zavartatják magukat az Ákos-fanok a körülményektől, a széléről egyre többen válnak le és futnak menedéket keresve. Ez azonban nem könnyű, hiszen kevés a fedett hely, többen ezért egészen a sátortáborig futnak – tesztelhetik egyúttal azt is, hogy beázik-e vagy sem a sátruk.



Finom időnk van, jegyzi meg két szám között Ákos, s alig telik el fél óra a koncertből, leállítják a zenét a műszaki berendezés és a nézők biztonságára hivatkozva, figyelembe véve az időjárás-előrejelzést is, mely nem ígér gyors javulást. Rövid idő múltán már szétküldve a médiának a szervezők sajtóközleménye: Ákos a Szigeten kárpótolja a Zamárdiban csalódott rajongókat, ez mintegy válasz arra az innen is, onnan is felhangzó kérdésre, hogy folytatja-e vajon, ha eláll az eső.
Az „őrület” azonban csak ekkor veszi kezdetét a fesztivál területén, ezrek futnak száz irányba az egyre jobban, néha vízszintesen szakadó eső elől.

A menő csávók persze nem futamodnak meg, póló le, cipő le, mi bajuk lehet, sokan azért ha mást nem, egy nejlonzacskót tesznek a fejükre (a gondosabbak kukászsákba bújnak), legalább a frizura ne ázzon. Megtelnek a női mosdók, a hölgyek a jelek szerint kényesebbek egy „kis” esőre, előkerülnek az esőkabátok, óriás esernyők, gumicsizmák, lám, akadnak azért páran, akik mindenre gondolnak. Aki nem, az is segít magán, miközben szakad vigasztalanul: helyéből kihúzott napernyővel látunk futni egy fiút, egy kispolski-hátuljú riksán ülő személyszállító üvöltve húz el, egy élelmes csapat valahol tíz méter hosszú nejlont szerzett, mind a húszan el is férnek alatta, úgy vonulnak nagy büszkén, egy fehérbe öltözött, teljesen áttetszőre ázott csaj telefonos segítséget kér tőlünk, mert a mobilja is oda.

Fotósunk ekkor rejti el drága masináját, megteszi ezt követően fényképezőül a mobiltelefon is, főleg, ha okos.
Lányok, vizesbugyi verseny! – hallgatjuk ki a srácokat egy eső elől óvó büfé-napernyő alól, s elképzeljük, mi lehet a „kempingben”, a sátrak környékén. Idekint, a bejáratnál az éppen ekkor, remek időzítéssel érkező, fesztivállakónak készülő lány kérdőre vonja az őrt: – Engem már meg se motozol?

Pedig különdíjat kaphatna az ifjú hölgy a vizespóló-versenyben, ha volna ilyen. Ázott, hatodik éve ismerősként köszöntött  jegyüzéreink már lehangolóbb látványt nyújtanak tíz óra után, ekkor szólal meg a telefonom, Böjti Béla az: – Ugye, megmondtam?!