SONLINE

Aztán máris szállnak a szikrák a szélben, Désiré apja száguld a 424-essel. Előre, sohase hátra. Furcsa, persze, hogy furcsa, nem a megszokott lassú, tagoló, olykor monoton, kissé mintha csak magának szóló előadásban, ahogyan Cseh Tamástól megszoktuk, megszokhattuk. Ez már egy másik kor, másik világ, a színpadon állók, a Kaposvári Egyetem harmadéves színészhallgatói mögül hiányzik mindaz, amiért ő Cseh Tamás lehetett. Ezért csak felidézni lehet, utánozni sohasem. Szerencsére nem is próbálják. Helyette megannyi hangszer – dob, gitár, basszus, fuvola, tangó- és szájharmonika, zongora, klarinét, trombita, ütősök tömkelege –, új köntös, értelmezés, előadásmód; a közös csak a feltétlen tisztelet, ami sugárzik a színpadról.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Persze ettől még mást dalol nekik a telihold, mint a nézőtéren ülő negyvenes, ötvenes, hatvanas hallgatóságnak, akik már ekkor elmorzsolnak egy könnycseppet, pedig ez még csak a kezdet, Füst a szemében, az Indián szellemisége, gondolatai még éppen csak leereszkednek közéjük, az agyak hátsó zugában még csak incselkednek a régmúlttal, az emlékekkel. Pedig nincs szükség nagy időutazásra, a húsz-negyven éves szövegek ma is aktuálisak, Dodó nénihez hasonlóan ma is fizetéstől fizetésig él az ember, s egyre több oly nagy ravaszt tudna mutatni, mint Shakespeare William...



Aztán várjuk a csatlakozást a Váróteremben, A jobbik részem alatt ismét csorognak a könynyek, s a hátsó sorokban mindenki tudja, hogyan lehet London Horvátország. Akkor is, ha a színpadról ez nem mindig süt át, persze értjük, megértjük, csak éppen nem megszokott a hangzás, kissé furcsa. Főként a lányoktól, a mélyben valami – valaki... – azt súgja, nem ezekre a hangokra írták. Pedig igyekeznek, ügyesek, felkészültek, csak éppen hiányzik. Húsz év. És az a rekedtes, mesélő-beszélő, bor- és viszkiízű, szétdohányzott hang.



Még így is beleborzongunk A 74-es évbe és a Csönded vagyokba, az I love you so viszont nagyon nem megy át – inkább ott fent, mint a nézőtéren. Aztán a Bárány az üres lakásban-nál mintha valaki elszállt volna a színpad felett, tökéletes előadásmód, szinte látjuk, érezzük az Indiánt. Örökké.

Feloldásként egy könnyed dal Désiré munkásszállói kalandjairól, aztán máris a másik nagy klasszikus, a Budapest – nagy munkával, odaadással, kevéssé átélhetően. Rögtön egy másik helyen találjuk magunkat, foglyok vagyunk, a számunk 307, pörögnek a dalok, hajtanak-dolgoznak a hallgatók, s a fekete-fehér díszleten időnként megrebben a portréarc. Mintha csak egyetértene, jól van, srácok, csináljátok, ha nagyok lesztek, ennél is jobban megértitek, mikor, hol, kinek. És főként: miért...
Szól a konga, a klarinét, a harmonika, mindenki megtalálja a nagy őt, A képek dalát, Esetleg Editet, Lee Van Cleef is feltűnik, aztán szól a tangó, jelenidőben, szakad Keresztben jégeső, s már nyúlnánk a zsebbe, hogy mi is fizessünk a konyakért, de lehűtenek A legjobb viccek. És lelomboz a Ten years after. Tényleg látjuk magunkat tíz év múlva itt, halljuk a mostani dal hangjait és félünk: nehogy majd így legyen, csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!
Pedig már húsz éve is ezt kívántuk...