SONLINE

Okkal, mert a Kossuth-díjas költő, író, műfordító a Nyugat harmadik nemzedékének utolsó tagja, a 20. század magyar irodalmának nem csak tanúja, de alakítója is volt. Ahogy a pályatársak nevében elköszönő Pomogáts Béla, a Berzsenyi Társaság alelnöke és a Magyar Írószövetséget képviselő Vasy Géza utaltak rá, Takáts Gyula a Parnasszuson a magyar irodalom klasszikusainak kínálja Bece-hegyi borát.

Somogy költője nem csak verseit és legendák sorát hagyta ránk, hanem tájszeretetét és derűjét is. A város nevében őt búcsúztató Szita Károly erre a hatalmas kincsre – királyi örökségre – emlékeztette a több száz gyászolót. Arra a kérdésre, hogy távozásával megkopik-e költői hagyatéka, egyértelmű választ adott a polgármester: mindazok, akik tegnap utolsó útjára kísérték a város költő-díszpolgárát és még sokan mások, őrzik és ápolják költészetének kincsestárát.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Miközben Takáts Gyula koporsóját a sírba engedték, sokan érezték úgy, hogy távozásával szegényebb és színtelenebb lett a Pannon táj, halványabb, mint amilyennek ő látta, láttatta, szerette és megszerettette velünk, olvasókkal. Tény, hogy halála óta örökbecsű sorai – „Széptájú Somogy! Szívemre nőttél! / S ha lódulok, a lelked visszaránt. / Tölgyeid lombja, mint méhes dönög, / Sok emléked hívó kakukk-madár.” –
új, gazdagabb tartalmat kapnak.

Takáts Gyula földi maradványait Agg József főesperes és Varga László esperes közreműködésével egyházi szertartás szerint helyezték örök nyugalomba.