SONLINE

Ő Kossuth apánk, a nemzeti hős – magyarázta unokájának egy szakállas nagypapa szombaton este Kaposvár főterén, aztán elindultak a sétálóutcán. A további részleteket már nem hallottuk, elnyomta az egyre erősödő népzene, aztán el is nyelte őket a megyei múzeum előtti tömeg.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Éppen felcsattant a taps, az ecsenyi tutyis hagyományőrzők zsebelhették be a tetszésnyilvánítást, aztán hatalmas fémládában fahasábokat cipeltek a kör néhány perccel korábban még tánctérként funkcionáló közepére.
Átverekedtük magunkat a Szent Iván napi tűzugrásra várakozókon, be a múzeumba, bár ez sem volt egyszerű mutatvány: először azt hittük, kürtőskalácsért áll sorba a nép, ám pillanatok múlva kiderült, bizony a belépőkért tolongtak.



Pedig igazából akárki ki-be járhatott a kapun, komoly ellenőrzésről nem beszélhettünk, ám a máskor oly szívesen bliccelőknek valahogy eszükbe sem jutott csak úgy belógni. Hiszen mindössze kétszáz forintot kellett csak leszurkolni a bilétákért, melyek az összes kiállításra, programra belépésre jogosítottak, s nemcsak itt, de a Róma-hegyi Rippl-villába, sőt a szennai skanzen jövő hét végi rendezvényeire is.

Meg aztán ez az este másról szólt. A Kaposváron harmadik  – az országban tizenegyedik – alkalommal megrendezett Múzeumok éjszakája több volt egyszerű programsorozatnál: nem lehetett nem észrevenni, egymásra talált az intézmény és a városlakók.



– Rengetegen vannak – mondta úgy fél tíz tájban Őszi Zoltán, a közművelődési osztály munkatársa. – Persze szerencsénk is van, tavaly rossz idő volt, de akkor is több mint nyolcszázan vettek jegyet, az idén ezt már fél kilenckor meghaladtuk. S aminek nagyon örülünk: rengetegen jöttek, akik bevallották, bár kaposváriak, még sohasem jártak nálunk. És most rácsodálkoztak mindenre, s nagyon jól érezték, érzik magukat.

S nemcsak a felnőttek, az apróságok is. Bár a felhők miatt a látcsöves csillagászati produkció elmaradt, a gyerekek sem unták halálra magukat tárlatról-tárlatra vándorolva. A kézműves-foglalkozásokon vagy háromszázan szorgoskodtak, amikor sötétedés miatt be kellett fejezni az ügyeskedést, a segítőként közreműködő népművészek fáradtan rogytak le a hosszú asztalok mellé.

A gyerekek pedig áttették székhelyüket a vetítőterembe, ahol csodák csodája, senki sem követelte az aktuális slágerrajzfilmeket, hanem tátott szájjal nézték a természetfilmeket. Az épület előtt eközben már égett a hagyományos, négyszög alakú Szent Iván-napi máglya, ötvenegy Kárpát-medencei településen lobbantak fel egy időben a lángok, kifejezve az együvé tartozást, a közös kultúra összetartó erejét. Körötte lassú, méltóságteljes körtánc kezdődött, először csak a fellépő néptáncosokkal, aztán egyre több gyerek, majd felnőtt csatlakozott, majd megkezdődött a tűzugrás.

– Ez élő! – csodálkozott rá egy huszonéves fiatal a zenére, majd hozzátette: – Ezt sem hittem volna: rákaptam a népzenére...
Bent eközben újabb csoportok indultak tárlatvezetéssel, Géger Melinda művészettörténész-főmuzeológus vagy hatvan érdeklődőt vezet körbe a Rippl-Rónai és a Nabis kiállításon.



A vezetéshez bárki, bármikor csatlakozhatott, nem volt megkötés, nem úgy a levéltárban, mely az idén próbaképpen társult a múzeumhoz. S bár tartottak tőle, nem lesz igazi érdeklődés, a három csoportjuk pillanatok alatt betelt, aki kilenc után érkezett, már nem fért be.

– Basszus, egy Toulouse-Lautrec! – döbbent meg egy harmincas évei közepén járó férfi. – Ez meg Gauguin! – csodálkozott tovább, majd csatlakozott a kitörő, Géger Melindának szóló vastapshoz – talán még bele is pirult kissé a művészettörténész...

– Anya, nézd, milyen szépen varrtak annak idején – rángatta szülőjét egyik vitrintől a másikig egy tízévesforma lurkó, s bár a készítési technikát nem találta el, ezen az estén nem is az ilyesfajta precizitás volt a lényeg. Sokkal inkább, hogy rég volt ilyen népszerű a néprajzi kiállítás, vagy akár a természettudományi – a kisgyerekes szülők közül többen háromszor-négyszer végignézhették, csemetéiket ugyanis lenyűgözték az állatok –, persze debütáló A tegnap világa tárlat is óriási sikert aratott, míg a csillagászati előadásra minden ülőalkalmatosságot ki kellett hordani az udvarra, de még is jónéhány érdeklődőnek csak állóhely jutott.

– A Munkácsy-kiállítás óta nem láttam ennyi embert – vallotta be egy múzeumi dolgozó. Megállapítása az épületen kívülre is érvényes volt, a sétálóutcán még fél tizenegykor is hömpölygött a tömeg, hiszen volt miért korzózni rajta: a programhoz csatlakozva a boltok tulajdonosai is kinyitottak erre az estére-éjszakára, gyertyák és mécsesek százai jelezték, hová lehetne betérni, s az érdeklődés nem is maradt el.



A presszók, kávézók teraszai megteltek, szólt a zene: ha csak egyetlen estére is, de Kaposvár belvárosába olyan élet költözött, mintha főszezonban egy vízparti üdülőtelepülésen lettünk volna.

– Itt voltunk? – kérdezte barátnőjét egy középiskolásforma lány a múzeum emeletén.
– Nem tudom, nézzünk be – hangzott a válasz, ám a társalgás abbamaradt, ugyanis megcsörrent a szólított telefonja. – Kriszta, hallasz? – kiabálta a készülékbe. – Itt vagyunk a múzeumban. Gyertek le, ez tök jó!
És tényleg...