SONLINE

– Több mint harminc éve nap mint nap foglalkozik a Rippl-Rónai hagyatékkal. Emlékszik még rá, hogyan került kapcsolatba vele?
– Az első élményem még tizenéves koromból való. A Balázs János képzőművészeti szakkörben, a színek tanulmányozása kapcsán láttam az első Rippl-Rónai képet. Megbabonázott. Akkora hatással volt rám, hogy miatta kezdtem pasztellel dolgozni. Én világ életemben festő akartam lenni, már 11 évesen biztos voltam benne.

– A gyermekkori álmok rendszerint elmúlnak. Hogyhogy ez nem múlt el?
– Rippl-Rónai miatt. 31 éve kerültem a megyei múzeumhoz. Az első percben felfogtam, hogy mennyire sorszerű ez és már az első napom azzal telt, hogy a raktárban lévő Rippl-Rónaikat elkezdtem rendezgetni. Ahogy egyre jobban ismertem az életművet, úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom mindent megtudni róla, aztán meg azt, hogy meg kell mutatnom az embereknek. Onnantól már csak ebben tudtam elképzelni az életem és a villa, valamint a gyűjtemény gyarapítása a mai napig feladat számomra.

– Három évtizede ismeri Rippl-Rónait. Milyen ember volt?
– Szerető család vonzásában élt. Édesapja igazgató-tanító volt, édesanyjának leánynevelője volt Kaposváron és erősen kötődött három testvéréhez is. Ez a szeretetteli és áldozatos család komoly motiváció volt az ő életében és feltehetően abban is igen meghatározó, hogy Párizsból hazatért, hogy itthon teljesedjen ki a művészetében. Legtöbbre talán azt becsülöm benne, hogy ahány festői korszaka volt, annyiszor újult meg teljesen stílusban, annyiszor volt képes önmagán felülemelkedni.

– Csak nagyon divatos vagy nagyon értékes is?
– Nagyon divatos és nagyon értékes. Fülep Lajos írta róla, hogy a magyar Van Gough és valóban óriási jelentősége van a hazai festészet megújításában. Nem véletlen, hogy a Van Gough kiállításon egy Rippl-Rónai kép is szerepelt, mint ahogy az sem, hogy a francia impresszionistákat bemutató tárlaton, a hazai fauves-izmus hazai centrumának Kaposvárt nevezték.

– A magyarok közül talán csak Munkácsyért fizetnek ma többet az aukciókon.
– Valóban és azért is nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy módom volt gyarapítani a kaposvári gyűjteményt. Azok a képek, amikhez hetven-százezer forintért jutottam hozzá a nyolcvanas években, most 60-80 millió forintot érnek.

– Mit gondol mi ennek a titka?
– Talán a képeinek a kisugárzása. Az ő művészi világa éppoly szeretetreméltó, mint amilyen – az elbeszélések szerint – ő maga lehetett az életben. Egyszerűen könnyű őt szeretni és ezért is olyan óriási a kereslet iránta.

– Kaposváron is így van ez? Évente mennyien látogatják a Róma hegyi villát?
– Évente olyan háromezer ember fordul meg ott.

– A Munkácsy tárlatot mennyien látták Kaposváron?
– Negyvenezren.

– Nem sajnálja?
– De, nagyon. Az itt élők többsége nem is tudja, hogy milyen felbecsülhetetlen kincs a Ripll-Rónai hagyatéka. Nem kezelik értékén őt ebben a városban. Azok sem, akik megtehetnék. Sokszor elgondolkozom azon: például hogyan lehet, az, hogy Rippl-Rónai nem díszpolgára Kaposvárnak? Többek között ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy megjelenhetett ez a könyv. Amilyen alkalmat csak lehet felhasználok arra, hogy ez változhasson, mert apró dolgokon múlik. Például, ha minden ember, akinek Kaposvárra vendége érkezik elvinné a Róma hegyre a vendégét, már az sokat jelentene.