SONLINE

A kaposvári Finitóról érdemes beszélni, mert van róla mit. Úgy a darabról, ami Tasnádi Istvánt dicséri, számos kaposvári sikeres bemutatóval a háta mögött, és úgy az előadásról, amit nem szabad ott hagyni a szünetben. Tudom, szabad ország, szabad szombat, de szünetben ott hagyni egy előadást egyszerűen nem éri meg: hol van az a hely Magyarországon, a család várhat ennyit, ami többet ígérhet másfél óra színháznál. Ugye. Sose tudjuk meg máskülönben, mit veszítettünk. Különösen ezekben az átmeneti időkben, amikor még a kudarcra sincs garancia, nemhogy a sikerre. Harminc év kaposvári műhelyépítés éveiben egy-egy rendező, színészi gárda megjósolható eredményt hozott, persze akkoriban is kemény melóval. Most azonban azt megtippelni, hogy Göttinger Pál, a társulat fiatal rendezője mire megy első csikys bemutatójával, lehetetlen. Egy látszólag nem idetartozó kitérőt is hadd tegyek, meg egy kérdőjelet: miért nem lehet közölni mostanság a színlapokon, hogy a társulat hány részben játszik egy előadást? Egy fogyasztóvédelmi ellenőrzés, és kész a baj.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A Finitónak (Magyar Zombi) úgy időben, mint tartalomban vaskosabb része a második felvonás. (Az első rész egyórás, a második úgy másfél.) Az eredeti előadás zalaegerszegi bemutatójának a kritikáját Koltai Tamás kezdi úgy, hogy habár a műsorfüzet nem ír erről, Nyikolaj Erdmann Az öngyilkos című színműve adta a Tasnádi-komédia alapötletét. Talán nem erre reakció, de a Bárka-műhely szerkesztette műsorfüzet tartalmazza ezt a „közleményként érkezett” pikírt utalást: „A szerző (T. I.) szívesen kijelenti, hogy az alapötletet Nyikolaj Erdmantól lopta.” Amíg a műsorfüzetben idáig eljutunk a szünetben, addig az egykori Ascher-rendezés legjobb részei mind előtolulnak. Koltai Róbert Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikovként élete egyik legerősebb alakítását hozta, s az életunt szovjet kispolgár elé járuló haszonlesők mindegyike kellemes emlék 1988-ból: Pogány, Lázár, Jordán, Molnár, Kulka, Csákányi, Szalma. Koltait azért vagyok muszáj kétszeresen fölidézni, mert a jellemformálása a tragikomédia és a műburleszk alig létező határán egyensúlyozott ösztönösen.



Göttinger Finitója ezt a hajszál határt, vékony csapást kínosan keresi mindvégig, és akkor találja meg, ha a színész megmutatja neki az utat. Tasnádi cselekménye ugyanis erőteljes önállóságra sarkall, sokáig egyszemélyes melodrámák fűzére. Ami egy hétköznapi válsághelyzetből indul: Blondin Gáspár negyvennégy éves nagyábrándi munkanélküli megunja a tehetetlenséget, és bemenekül a klotyóba lelki életre vágyó párja elől. Az öngyilkossággal fenyegetőző exhentesben hamar meglátja az üzletet a közigazgatás (polgármester), a popszakma (celeb) és az irodalomtudomány (költő), és mind a maga javára fordítaná a végső elhatározást. Ez olybá tűnően groteszk, hogy nem is lehet komolyan venni, s a felszínességgel fenyegető bohókássága csak kellő mélységek mellett elviselhető. Tasnádi rímekbe szedett nyelvezete dupla vagy semmit játszik, és olykor el is nehezül tőle az előadás. Máskor szárnyal a falusi idillbe érkező médiahad érkezését ünnepelve.

Kelemen József Blondinje (exhentesnek túl finom ember, feldolgozóipari üzemvezetőnél fizikaibbnak nem hihetem) az első részben elszenvedi a történteket. A főszereplést passzív halni vágyással kell megokolnia, ami nem könnyű munka. Kelemen lendületessége-tudatossága csak a második részben kezd magára találni, amikor kiélvezi a kegyeit keresők fölött szerzett hirtelenmagasságokat, micsoda kár, hogy életét a halálhíre értékelte föl. Varga Zsuzsa alakítása pontosan leköveti a férj bizonytalan útkeresését, nehéz eldönteni, dráma vagy komédia érlelődik-e a végére. Szándékosan nyitott kérdés, de nehéz vele elboldogulni. Csak a Finito nagy találmányának, Szikszai Rémusz Pál médiaszemélyiségének nem: brutálisan hibátlan alakítás az övé. A legjobban megírt figura a kivagyi médiacápáé, aki hatalmas pénzt ígér az öngyilkosság élő közvetítéséért. Erdmannál ez a mediatizáció hiányzik értelemszerűen, a harmincas években, amikor a szibériai száműzetését töltő szerző Moszkvába visszatéréséért Sztanyiszlavszkij és Bulgakov is levelet írt Sztálinnak, még Junoszty sem volt, nemhogy Facebook.

A nagy médiahatásban nagyon helyesen, megkapja a magáét a kortársközönség is, hiszen a Pálokból az össznemzeti lájkok (HCI: magas) csinálnak médiacelebritást. Lenyűgöző Nyári Szilvia Tigris Nikije: mindig is ilyennek képzelhettük a CD-promóciós címlapdíva-technikákat. Kiváló Grisnik Petra is naplóriporterként, a ragályos hangsúlyozási betegséget adja vissza bámulatosan. Nem csalódtunk Sarkadi Kiss János községi polgármesterében sem, akit az elszaladt hiány űz, Némedi Árpád túsztárgyalójában, aki nagyon kitalálta fizimiskáját. Kaszás Gergő gyári-maníros költője olykor majd' átlendül önmagába.

A Finito biztatóan érvényes gyakorlat, érvényes hatalom- és társadalomtükör, mely egyrészt cáfolja, hogy a politikának érdemes volna kilóra megvennie a színházakat, másrészt a Hivatalos Úr (Nyári Oszkár) isteni beavatkozása nyomán még a kaposvári színházfelújítást is forszírozzák. Majdnem kataszrofális giccs a vége, aztán mégsem. Egyetlen szó a különbség. Egy szó színház. Az utolsó szó elvehetetlen oka és joga.