SONLINE

– Gyermekkorunkban is mindig rajzolt. Ha visszaemlékszem, mindig ott volt a ceruza a kezében – ezt Schablauerné Kertész Katalin mondta. Testvére mind a 83 most kiállított festményét látta, azt mondja: ma is figyelemmel kíséri minden munkáját...

Kertész Sándor kaposvári festőművész gyűjteményes kiállítására sokan voltak kíváncsiak szerdán a Rippl-Rónai Múzeumban. Míg Horváth János művészettörténész köszöntőjében az alkotó munkásságát méltatta, szavai hallatán szinte összerakta a hallgatóság azt a negyven évet, amely most a múzeum falain megelevenedik. Mert Kertész Sándor élete képeiben fellelhető. Ha első pillantásra nem is, ám értelmezve azt, valóban kitűnik a mezőcsokonyai rajztanár falusi élete: a 60-as, 70-es évek faluközösségeinek felbomlása. Igaz, sosem a megszokottat, az ésszerűt választotta ábrázolásában, sokkal inkább a korszerű változások híve volt.

A vidéki táj harmóniája helyett a modern művészet, az avantgárd foglalkoztatta, témáit tekintve pedig a társadalomban bekövetkezett változások keltették fel érdeklődését. Saját stílust alakított ki, sajátos képi nyelvezetet, groteszkbe öltöztetett szürrealizmusa jellegzetes motívumában, az angyali gyermek képében vissza-visszatért, mindez nem egyszer a művész fiatalkori szárnyalását hivatott jelképezni. Hogy milyenek a Kertész-féle groteszk figurális képek? Jelzésszerűek. Figurái általános gondolatot, hangulatot, érzelmeket fejeznek ki.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Horváth János precíz elemzésében a festőművész korszakait mutatta be, egyéni jelrendszerét is kiemelve, amelyben elrejtve rendre felcsillant kíméletlen odamondása, a haragot feloldó humora. A 90-es évek Kertész-képeiben aztán kinyílt a tér, megnőttek a méretek, új festőiséget teremtett, absztrakt expresszionista képeihez az akril, a tempera és az olajfesték is hozzájárult, míg szívügye, a múlt képeinek nosztalgiamentes feldolgozása szintén megmaradt.

Horváth János szerint Kertész Sándor örökké fiatal művész, akinek sikerekben gazdag életét nyitott szellemisége, életvidámsága vezérelte.
Egyszer azt mondta: nem tartja magát szürrealista festőnek.
– Szimbolistának vallom magam, képeimben ott az önirónia. Magamat gúnyolom ki és rajtam keresztül a világot.

A tárlatot ezúttal is a Vikár kórus éneke nyitotta, ahogy anno, a festőművész hatvanadik születésnapján. Kertész Sándor épp ezért egy grafikájával köszönte meg Ludmány Géza karvezetőnek a közreműködést, egyúttal felkérte: énekeljenek majd a 80 születésnapján is.
Erről Kertész Sándor egyik munkája jutott eszembe, a címe: Csak előre!